Szeret, nem szeret...

Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. (Zsolt 3,11)

A kis Irma nagyon ragaszkodó volt. Alig múlt 3 éves, de mindig azt kutatta, vajon mennyire szereti őt édesanyja. A gyerekek talán mind ilyenek, vagy az erősítette benne ezt, hogy anyja egyedül nevelte? Nem tudom. Sokszor kérdezgette édesanyját: - Ha rendet rakok a szobámban, akkor jobban fogsz szeretni? Anyja mosolygott, megsimogatta szőke, fürtös fejét, és azt mondta: - Az én szeretetem nem attól függ, hogy mit csinálsz. Én így is nagyon szeretlek.
Istenem! Ha jobban betartom törvényeidet, jobban fogsz szeretni? Ha kevesebbet vétkezem, és többet olvasom a Bibliát, akkor jobban fogsz szeretni? Ha minden vasárnap eljárok az istentiszteletre, és még több adományt adok, akkor jobban fogsz szeretni? Ha több szolgálatot vállalok a gyülekezetben, akkor jobban fogsz szeretni?
Kérdések, melyre az Úr szelíd hangon, nemmel válaszol. Isten sok mindent meg tud tenni, de jobban szeretni nem tud minket. Bármit teszünk, bármennyire is küzdünk, erőlködünk, jobban szeretni nem tud. És ez nem Isten tökéletlensége, nem. Hiszen a tökéletes Isten csak tökéletes szeretettel tud szeretni bennünket. Ott pedig nincs kicsit tökéletes szeretet, és nagyon tökéletes szeretet. Nincs egyes-kettes-hármas fokozat. Isten ennél jobban nem tud szeretni, mert Isten tökéletesen szeret minket.
A kis Irma egyszer összeszedte minden erejét, és igyekezett tökéletes rendet tenni a szobában. Amikor azt gondolta, készen van, körülnézett. Szomorúan látta, hogy a könyvek mégsem állnak sorban a polcon, a rongybabák kezei és lábai összegubancolva merednek minden irányba, az építőkockák pedig még azelőtt leborultak, mielőtt tekintete elért volna hozzájuk. Elkeseredett, de ekkor fülébe csengtek édesanyja szavai: Az én szeretetem nem attól függ, hogy mit csinálsz. Én így is nagyon szeretlek. Arca felderült, és valami különös melegség, és béke öntötte el lelkét. Boldog volt...

Atyáink Istene

Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. (2Móz 3,6)

Izsáknak úgy mutatkozik be az Úr, hogy Ő Ábrahám Istene. Jákobnak Ábrahám és Izsák Isteneként jelenti ki magát. Mózesnek pedig Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelenik meg.
Isten nem egy semmiből előbújó istenség. Nem egy ismeretlen, hirtelen jött lény. Olyan isten Ő, aki szerves része a választott népe történelmének. Aki ott van a kezdetek óta, és végigkíséri őket.
Izsák számára idegen és ismeretlen lett volna az Úr, ha nem lépett volna már atyjával, Ábrahámmal szövetségre. És ettől kezdve mindig jelen van. Ott van az egyes emberek múltjában, része életüknek, része történelmüknek. Apák, nagyapák, dédapák istene Ő. Közös az Uruk, közös a hitük, közös az útjuk. Atyáról fiúra száll az Isten ismerete, szeretete, tisztelete, és atyáról fiúra száll az istenhit is. Ez tartja meg a népet, ez adja identitásukat. Helyük van a világban, Istennek helye van életükben és nekik is helyük van Isten országában.
És ha megnézzük, a saját családunkban is jelen van az Úr. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink közül is vannak, akik az Úrral járnak, jártak. Isten ott van a mi múltunkban is. Nem belecsöppentünk Isten ölébe, neki terve volt és terve van velünk. Évek, évtizedek, évszázadok óta tervezi az utunkat. Része a múltunknak, és ez ad bizonyságot arról, hogy nekünk is helyünk van Istennél.

SPAM-szűrés

Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az URat! (Hós 6,3)

Sokszor kétségek között gyötrődünk, és bizonytalanok vagyunk, hogy Isten szól-e hozzánk, Ő mondja-e üzenetét, amit hallunk, vagy sem. Vergődünk, és küszködünk, és arra vágyunk, hogy legyen bennünk készség és biztosság Isten szavának meghallására.
Aztán azon gondolkodunk, vajon hogyan kaphatunk bizonyosságot Isten hangja, Isten üzenete felől. Mitől lehetünk biztosak abban, hogy Ő szól.
Bizonyára mindnyájunkkal előfordult már, hogy kéretlen e-mailt kaptunk. A feladó neve ismerős volt, de a levél tárgya, tartalma alapján egészen bizonyosan tudtuk, nem ő küldte. Ilyen levelet ő nem ír. És ehhez nem kellett őt felhívni, nem kellett neki levelet írni, nem kellett megkérdezni, hogy vajon ő küldte vagy sem. Egyszerűen töröltük a levelet, és többé nem foglalkoztunk vele. És valljuk meg, sosem kaptunk szemrehányást, amiért nem válaszoltunk a levélre. Ismertük annyira az illetőt, hogy tudtuk, mi az, ami tőle jöhet, és mi az, ami nem. És ebben van a lényeg. Ha Istent ismerjük, tudjuk, mi az, ami tőle jön, és mi az, ami hamis. Célunk és feladatunk, hogy megismerjük Őt kijelentéséből. Megismerjük Őt a Bibliából, és kialakuljon bennünk a készség szavának, üzenetének hallására.

Csendes-társ

Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. (Zsolt 139,4)

Amikor egy kapcsolat igazán elmélyül, amikor két ember egészen közel kerül egymáshoz, akkor következik be az, hogy szavak nélkül is értik egymást. Pontosan tudják, hogy mikor mire gondol a másik, és azt is, hogy adott helyzetben mit mondana. Szólni sem kell.
Hosszú, küzdelmes az út idáig. Alaposan meg kell ismerni a másikat. Ha a kapcsolatban csak magára figyel az ember, sosem jutnak el erre. Csak akkor lehetséges így megélni egy kapcsolatot, ha magunkat félre tesszük, és a másikra figyelünk. Nem csak nézzük, hanem látjuk is. Nem csak hallgatjuk, hanem meghallgatjuk. Nem elég csak érteni, meg kell érteni a másikat. Lelkét, gondolkodását, érzelmeit. Ha mindez megvan, évek, évtizedek alatt olyan méllyé válik a kapcsolat, hogy már szavak nélkül is értik, érzik egymást.
Ilyen a kapcsolata az Úrnak velünk. Ki sem kell mondanunk gondolatainkat, érzéseinket, Ő pontosan tudja azokat. Érti, érzi. Ilyen kapcsolatra hív minket is az Úr. Ehhez azonban félre kell tenni az "én"-eket, és rá kell figyelnünk. Nem csak saját érzéseinket, véleményünket, kívánságaikat, akaratunkat kell felé sugároznunk, hanem rá kell figyelnünk. Hogy értsük Őt. Hogy megértsük azt a keveset, amit kijelent számunkra Önmagából. Hogy ezen keresztül megismerjük. Hogy mélyüljön a kapcsolatunk, hogy élő legyen a kapcsolatunk. És hogy idővel minden helyzetben pontosan tudjuk, mit tenne az Úr, mire gondolna, hogyan reagálni. És akkor minden helyzetben tudjuk majd, mi a helyes, és mit kell tennünk.

S.D.G.

Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10)

A világban két erő dolgozik folyamatosan. Nem egyenlő súllyal, de jelen van mindkettő. Nem egyenlő hatalom, de nagy hatalom mindkettő. Isten és a Sátán. A Jó és a Gonosz, a Megtartó és a Romlást hozó. Bennünk is zajlik a két erő küzdelme. Nap mint nap tapasztalhatjuk, micsoda erővel támad minket a Gonosz, de ugyanígy megtapasztalhatjuk Isten túláradó, gondoskodó szeretetét.
Mert láthatjuk, hogy Istennek van hatalma a Sátán felett. Sőt, csak Istennek van hatalma a Sátán felett. A Gonosz legnagyobb győzelme az, amikor sikerül elhitetnie velünk, hogy mi felvehetjük vele a harcot. Akkor győz, akkor kerekedik felül. Mert ha úgy véljük, van erőnk és hatalmunk rajta, akkor már elhisszük azt is, hogy nincs másra szükség. Hogy önnön erőnkből le tudjuk győzni. Akkor már nem futunk az Atyához, nem tőle várjuk az erőt, hanem mi vágunk neki a harcnak. Szembe állunk, szóba állunk a Gonosszal. Ő pedig győz. Ekkor mindig győz.
Ha azonban ráébredünk, hogy nekünk semmi dolgunk a Sátánnal, hogy sem harcba nem kell szállni vele, de még csak szóba sem kell vele állni, akkor van esély a győzelemre. Ha az Atyához fordulunk, és tőle várjuk a segítséget, őt kérjük, hogy parancsoljon neki, akkor kerekedhetünk felül. Nem a magunk erejéből. Nem. Csak és kizárólag Isten dicsősége által. Mert egyedül neki van hatalma minden teremtett dolog felett.

Hol a boldogság mostanában...

Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium. (1Tim 1,11)

Isten tökéletes, és ebben a tökéletességében benne van a tökéletes boldogság is. Isten tökéletesen boldog. Boldogsága isteni tökéletességéből ered, és legkevésbé sem függ attól, hogy mi, teremtmények örömet vagy szomorúságot okozunk neki. Mert akármilyen elkeserítően is hangzik számunkra, bizony mi nem tudjuk boldoggá tenni az Urat. Boldogsága nem tőlünk függ. Nem jó cselekedeteink, nem a feléje irányuló szeretetünk, nem engedelmességünk teszi boldoggá. Isten boldog volt a teremtés előtt, boldog most, és boldog lesz a jövőben is. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem tudunk. És ez jó.
De ha a tökéletes Isten boldog, akkor bizony boldogok lehetünk mi is. Lerombolhatjuk azokat a sztereotípiákat, melyek szerint a keresztyén ember szürke, szomorú, és önostorozó. Hogy mindig megalázottnak kell lennünk, és annak is kell éreznünk magunkat, s ha véletlenül nem így érzünk, akkor mindjárt magunkra húzhatunk egy nagy adag bűntudatot, amitől aztán biztosan szomorúakká válunk.
Ha Isten a maga mására teremtett minket, akkor a boldogságot is nekünk szánta. Boldognak szeretne látni minket. Nem a mindig széles mosollyal, a happy-érzéssel, az erőltetett, kötelező boldogsággal akar látni minket, hanem úgy igazán boldognak szeretne látni. Olyan embernek, aki tisztában van azzal, hogy az Úr egyszer s mindenkorra kiemelte a romlásból, neki adta az örök élet ajándékát és örök szövetséget kötött vele Fia vére által.
Sokszor előfordul, hogy valaki azt kérdezi tőlünk, miért vagyunk szomorúak, és mi felsóhajtunk, hogy "hát mi okom lenne boldognak lenni". Ilyenkor jusson eszünkbe ez.

Test & Lélek

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. (Lk 11,3)

Van a test, és van a lélek. E kettő tesz minket teljessé, egésszé. De gondolkodtunk már azon, hogy melyik mennyire fontos számunkra. Mielőtt rávágnánk, hogy egyformán fontosak, vagy esetleg - keresztyénhez "illő" módon - azt válaszolnánk, hogy hát a lélek sokkal fontosabb, tartsuk magunk elé az alábbi tükröt.
 Lelkünk fontos számunkra. Építjük, csiszolgatjuk. Egy jó keresztyén olvassa a Bibliát és ugye olvas kegyes-irodalmat, ezzel ápolja a lelkét. Tudjuk, hogy lelkünk örök életének záloga Jézus. Hozzá emeljük tehát, reá bízzuk, tőle várjuk lelkünk üdvösségét. Ez még megy is, viszonylag jól. Megnyugszunk, hogy jó kezekben van lelkünk, és vidáman megyünk tovább.
De aztán ott van a testünk. Az egészen más. Mert hát a testet ruházni kell, és akármiben mégsem járhatunk, meg táplálni, aztán esős időben a testet jobb autóval vinni, és sorolhatnánk. Valljuk meg, azért egy kicsivel komolyabb elvárásokat támasztunk testünk ápolásával kapcsolatosan, mint lelkünkével.
Jó, hogy lelkünk Jézus kezében van, de testünket jobban szeretjük saját kezünkben tudni. És ahhoz mérni igényeinket. Munka, lakás, autó, ruha, étel, egészség. Ezeken is olyan gyorsan túllépünk, mint a lelki igényeken? Vagy itt azért tovább időzünk, és alaposabb igényeink vannak. Esetleg jobban szeretünk ezekről mi magunk gondoskodni? Tudjuk, merjük testünket is annyira az Úr gondviselésébe ajánlani, mint lelkünket? És ugyanúgy elfogadni az Úr gondoskodását, megelégedni azzal?
Nos, tehát melyik a fontosabb számunkra?

Ország-határ

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. (Mt 6,10)

Imát mondani sokféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy az ember mély őszinteséggel kéri azt, amit mond. Lehet úgy is, hogy elmondjuk, de igazából nem gondolunk bele, hogy mit kérünk. És úgy is imádkozhatunk, hogy azt mindenki lássa és hallja, de lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy valóban megadatik, amit kérünk.
Egyetlen hely van, ahol Isten akarata maradéktalanul teljesül és megvalósul, ez pedig a mennyek országa. Ahol nincs mellébeszélés, ahol nincs kiskapu. Ott az Úr akarata tölt be mindent.
Amikor a miatyánkot mondjuk, valóban ezt akarjuk? Valóban az a kérésünk lelkünk legmélyén, hogy ahogyan a mennyben, úgy a földön is minden tekintetében Isten akarata érvényesüljön?
Ne vágjuk rá, hogy igen. Gondoljuk végig. És ha alaposan szemléljük a dolgot, rájövünk, hogy Isten országa földi megvalósulásának mi vagyunk a legnagyobb ellenségei és gátjai. Mert persze-persze, valósuljon meg, az olyan jó lenne, de azért felhagyni mindazzal, ami istenellenes, és ami berögződött belénk, azzal azért nem akarunk.
Babonáink, földi vágyaink, félrelépéseink, kilengéseink azok, amik olyan távol tartják tőlünk Isten országát. Mert kérni, bizony nem elég...

Tökéletes szeretet

Jézus így válaszolt: "Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom néked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (Jn 13,38)

Csalódtunk már úgy igazán valakiben? Akiben nagyon bíztunk. Akiről nem is feltételeztük volna, hogy cserben hagy, hogy ellenünk szól, hogy nem áll mellénk, hogy elhagy minket. Gondoltuk vagy mondtuk már ki azt, hogy "ha tudtam volna, hogy ilyen, szóba sem állok vele"? Talán nincs is ember, akivel nem fordult volna elő ilyen. Ha tudtam volna, ha előre láttam volna...
Olyan bűnbánóan, olyan magunkba szakadtan tudunk szomorkodni, ha megbántjuk az Urat. Ha parancsa ellen teszünk, ha letérünk az útjáról. De belegondoltunk már abba, hogy mindezt Isten előre tudta. Előre látta, hogy mikor, mit teszünk ellene, mikor, hogyan csaljuk meg, fordulunk el tőle, boltunk meg. Látta ezt néhány perccel bűnünk előtt, de látta születésünk pillanatában, és látta a világ megteremtésekor.
Míg mi olyan hevesen tudjuk mondani, hogy "ha előre láttam volna, hogy ilyen, nem állok vele szóba, nem pazarolom rá az időmet", addig az Úr egész létét szánja oda nekünk, értünk, úgy, hogy kezdettől fogva pontosan tudja, mikor mit teszünk, milyenné leszünk. Sőt, minden egyes félrelépésünk után azonnal tiszta lapot kapunk, és kegyelméből megadja az újrakezdés lehetőségét. Mindezt úgy, hogy már akkor látja következő botlásunkat. Mi ez, ha nem a tökéletes szeretet...

Isten-kép

Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. (Róm 1,19)

Isten kinyilatkoztatta magát olyan mértékben, amilyen mértékben akarja, hogy megismerjük. Istent ilyen mértékben ismerhetjük meg. De ahhoz, hogy ismerjük Őt, ilyen mértékben meg is kell ismernünk.
Amikor a Bibliát olvassuk, sokan leggyakrabban az Újszövetséget vesszük a kezünkbe. Mert hát mégiscsak abban szerepel Jézus, a megváltás és árad belőle az isteni szeretet. Az Ószövetség más. Vér, harc, sötétség, kínok és lesújtó büntetés. Valahogy nem fér össze istenképünkkel. Mert a mi istenünk kedves, jóságos, megbocsátó. Nem öl, nem pusztít. Az Ószövetség istene távol áll tőlünk. Nem értjük, nem akarjuk érteni.
Ha csak és kizárólag az újszövetségi istenképet vetítjük ki az Úrra, akkor nem kapunk teljes képet róla. Azonban ugyanígy csonka az ószövetségi istenkép is. Az nem lehet, hogy a szimpatikus tulajdonságokat kiválogatjuk, aztán abból összerakjuk a jóságos istenünket. Amilyennek látni szeretnénk, hinni szeretnénk az Urat.
Ha azzal a céllal vesszük a kezünkbe a Bibliát, hogy ezt az istenképet igazoljuk és erősítsük, az Úr ellen cselekszünk. Isten nem azért adta a kinyilatkoztatást a Szentírásban, hogy mazsolázzunk abból. Ha Őt akarjuk megismerni, akkor a teljes Biblia istenképét kell megismernünk. Azt az Istent, akihez ugyanúgy hozzátartozik a pusztító özönvíz, az idegen népek kiirtása, a választott nép fogságba taszítása, mint ahogy hozzátartozik az egyszülött fiának keresztfán történő feláldozása.
Istent azért adta kezünkbe igéjét, hogy megismerjük Őt. Nem tulajdonságainak kiválogatásával, nem tetteinek szelektálásával, hanem teljes valóságának kikutatásával.

A kapuk őre

Jézus mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. (Jn 14,6)

Kutyából nem lesz szalonna - tartja a mondás. Isten országában azonban minden szalonna kutyából van. Mert olyan jól tudunk mi, emberek kategorizálni. Vannak a jó keresztyének (lelkünk mélyén szeretnénk hinni, hogy mi is azok vagyunk), akiknek sima út vezet a mennyek országába. Ők azok, akik minden héten ott vannak a templomban, és rendes életet élnek. Aztán vannak a kevésbé jó keresztyének, de hát mégiscsak azok. Ott vannak általában a templomban, és igaz, hogy néha megbotlanak, de hát ki nem... Vannak a rendes emberek. Akikből még lehet jó keresztyén. Akik olyan szépen élnek, kár hogy nem hisznek. Bezzeg mi... És végül ott vannak a kárhozatra méltók. Akik verik a családjukat, isznak, elszórják a pénzt. Jaj Uram, még azt is szégyellem, hogy ismerem őket. Nos, kihagytam valamelyik kategóriát? Ugye, hogy tudnánk még csoportot alkotni?! Ugye, hogy így gondolkodunk?
És a vámos Máté melyikbe tartozott? A Jézust megtagadó Pétert hová tennénk? A mesterét eláruló Júdás melyik kategóriába kerüljön? Vagy a hitetlenkedő Tamás? A törvény betűjét szó szerint követő farizeusnak melyikben van a helye? És az írástudóknak? Hová rakjuk a Jézus két oldalán megfeszített gonosztevőket?
Tudunk mutatni akárcsak egy igaz embert Jézus környezetéből? És a miénkből? Ezek szerint üresen áll a mennyek országa? Vagy csak néhány lélek kóborol benne? Lehet méltó bárki is arra saját erejéből, hogy oda kerüljön? Jézus adja meg a választ, és szélesre tárja a kapukat.

Események

Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. (Lk 9,22)

Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie. Amikor nincs más lehetőség, csak egyetlen dolog. Csak az lehet a megoldás, mert az az igazi megoldás. Lehet problémát odázni, lehet a szőnyeg alá seperni, lehet elkenni és így-úgy átlépni rajta, de egyik sem a végső megoldás. A probléma ott marad.
Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie. Amiknek végbe kell mennie azért, mert céljuk van. Mert bizonyos dolgokat azért rendel az Úr, hogy végső megoldásként végbemenjenek. Célja van velük.
Vannak dolgok, melyeket Isten miattunk elrendezett, évezredekkel azelőtt, hogy mi megszülettünk.
Vannak dolgok, amik nem véletlenül történnek. És vannak történések, melyek nem véletlenül követik egymást. Egymásra épülnek, és csak és kizárólag egymás után megtörténve, együttesen tehetik teljessé az eseményt.
Ha Jézus nem szenvedett volna sokat, vagy nem vetették volna el az írástudók és a vének, vagy nem ölték volna meg, vagy nem támadt volna fel a harmadik napon, akkor megváltó műve nem lett volna teljes.
Ezeknek sorra meg kellett történnie. Nem volt más választás. Miattunk és miértünk nem volt más választás. És Isten tudta ezt. Akarta ezt. Ezért történt minden úgy, ahogy történt. Értünk..., miattunk..., helyettünk...

Non stop

Nézz nyitott szemmel szolgád könyörgésére és népednek, Izráelnek a könyörgésére; hallgasd meg őket, valahányszor hozzád kiáltanak! (1Kir 8,52)

Emberi mivoltunk egyik tulajdonsága, hogy leginkább mindent magunkhoz, emberekhez viszonyítunk. Emberi léptékkel gondolkodunk, és emberi méretekhez viszonyítunk. Magunk tulajdonságait, képességeit, mércéit vetítjük rá a körülöttünk lévő világra, és ahhoz mérünk, igazítunk mindent. Nem tudunk kiszakadni saját világunkból.
Ez az oka annak, hogy sokszor Istent is emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Persze, persze, mindenható, de hát azért ezt vagy azt mégsem tudhatja megcsinálni. Persze, mindig figyel ránk, de hát minden imánkat, szavunkat Ő sem hallhatja meg. Valóban, megoldja a problémáinkat, de hát azért minden apróságra Ő sem tud odafigyelni.
Sokszor úgy gondoljuk, Istennél is vannak kategóriák. Van az "igen, ez valóban probléma" kategória, és van az "apróság, erre nem érdemes energiát pazarolni" kategória. Van a "komoly, meghallgatandó ima" kategória, és van az "ezzel aztán végképp nincs idő foglalkozni" kategória.
Gyakran gondoljuk úgy, hogy minden aprósággal nem szabad, nem illik terhelni az Urat. Van neki éppen elég gondja. Nos, ez az emberi mértékkel mért Isten. Ilyenkor ugyanis képtelenek vagyunk megérteni, hogy az Úr nem egy osztható lény, aki minél több felé figyel, annál felületesebb, minél több kéréssel foglalkozik, annál kevesebb idő és energia jut egyre-egyre.
Vonatkoztassuk el emberi léptékeinktől, és úgy próbáljuk megérteni, hogy Isten valóban mindenható, valóban mindenütt jelen lévő, és valóban minden imát meghallgató Isten.
Figyeli minden léptünket, hallja minden szavunkat, látja minden gondolatunkat. Legyünk egészen biztosak abban, hogy mindenki, aki az Úrhoz fordul, meghallgatásra lel.

A harag napja

Fenyíts minket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy semmivé ne tégy! (Jer 10,24)

A tökéletes Isten haragja tökéletes. A tökéletes haragban pedig nincs irgalom. A tökéletes harag általi lesújtás tökéletes pusztulást okoz. Nincs menekvés, nincs túlélés, nincs kiskapu. Ha a tökéletes Úr haragjában sújtana le ránk, és haraggal fenyítene minket, semmi esélyünk sem maradna az életre. Ez a fenyítés örökre elválasztana minket az Úrtól. Az istentelenségbe taszítana, ahonnan nincs visszaút, ahonnan nincs menekülés.
Isten azonban sohasem haragjában fenyít minket. Nem az elválasztás a célja, hanem az odavonzás. Nem az elvetésért fenyít, hanem a megtartásért.
Mert gondoljunk csak bele, mennyire büszkék vagyunk arra, amit kezünk munkájával alkotunk. Amit saját erőnkkel hozunk létre. Büszkék vagyunk rá, és szeretjük. Védjük és megőrizzük azt. Éppen így őriz és véd minket mennyei Atyánk. Teremtményeit nem a pusztulásra szánta. Életünk célja az Ő dicsőségében lenni. S ha erről az útról letévedünk, hát minden eszközével visszaterel minket.

Bűneink ára

Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét és nem égőáldozatokat. (Hós 6,6)

A mózesi törvények pontosan és szigorúan rendelkeztek arról, hogy mit mivel lehet kiváltani, milyen bűnért milyen áldozatra köteles az ember. Ez az ősi törvény annyira gyökeret vert az emberben, hogy maradéka ma, több ezer évvel később is él bennünk, keresztyénekben is.
És valljuk be, sokszor olyan jó vele nyugtatni a lelkiismeretünket. Mert igazából másra nem alkalmas. Csupán arra, hogy elfedjük saját nyomorúságunkat, és rítusszerű feloldozást adjunk magunknak romlottságunkért.
A perselybe dobott kétszeres adomány, a monotonon elmormolt tíz imádság legfeljebb ha a mi lelkiismeretünket nyugtatja. Az Úr pedig szomorúan nézi mindezt. Mert számtalanszor elmondta, prófétáinak szavába adta, és fiának földi életével hirdette, hogy köszöni szépen, de ebből Ő nem kér.
Állítsuk szembe nyíltan a dolgokat: vajon hány miatyánk egyenértékű azzal a bűnnel, ami miatt Jézus elégtételt adott? Istent, az Ő megváltó művét nézzük semmibe, ha úgy gondoljuk, bűneinkért fizethetünk néhány imával, jó cselekedettel vagy adománnyal. Mert ha ez így lenne, értelmetlen lett volna Jézus megváltó műve.
Ha azt hisszük, hogy képesek vagyunk bármit is tenni magunkért, akkor még mindig nem értjük Isten szeretetét. Mert az Úr nem áldozatokat kér tőlünk, hanem szeretetünket. Teljes, odaadó szeretetünket.

Szamárcsikó

Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; akik pedig előtte és utána mentek, ezt kiáltották: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úrnak nevében! (Mk 11,7-9)

Egy kisgyermek sok minden szeretne lenni. Egyik pillanatban pilóta, a másikban katona. A lányok színésznők, balettművészek. Vajon nekünk, keresztyéneknek, eszünkbe jut, hogy szamárcsikók legyünk? Általában nem.
Pedig egyik legcsodálatosabb dolog lenne, ha azokká válhatnánk. Ha társai lehetnénk Jézusnak. Ha úgy tudna rajtunk, a mi életünkön keresztül bevonulni Jézus, mint annak idején tette a szamárcsikón Jeruzsálembe. Ha életünkön keresztül bevonulhatna a családunkba, a munkahelyünkre, a baráti körünkbe. Ha rajtunk keresztül jutna el Jézus másokhoz. Ha eszközök lehetnénk a kezében, ha út lehetnénk tanítása számára.
Jézus ott áll, hogy eloldozzon minket, hogy magához vonjon bennünket és vállunkon bevonuljon mások életébe. Bevíve oda dicsőségét, megváltását, evangéliumát. Hív bennünket, vár bennünket. Csak lelkünk vágyán múlik, hogy meghalljuk-e, és ha halljuk szavát, akarunk-e minden köteléket levetni magunkról, zablánk szárát kezébe adni, és rábízni magunkat teljes mértékben, hogy eszközök legyünk a kezében. Ő készen áll. Csak rajtunk múlik...

Erőforrás

Amikor az ördög elvégzett minden kísértést, eltávozott tőle egy időre. (Lk 4,13)

Jézust nyilvános működésének elején keményen megkísértette az ördög. Az Úr azonban állta a próbát. Már éppen megnyugodva, elégedetten dőlünk hátra, amikor így zárja le a történetet a Biblia: az ördög eltávozott tőle egy időre.
Igen, csak egy időre. Aztán visszatért. Visszatért, mert az ősi ellensége, a világ teremtője ott járkált. Járkált, tanított, térített, üdvösséget hozott. Nem csak akkor, az ottani embernek, hanem az egész emberiségnek.
Az ördög érezte, hogy a harc élesedik. Hirtelen felpörög. Olyan történt, ami még soha. Maga az Isten szállt le a Földre. A Sátán pedig minden pillanatban készen állt, hogy harcba szálljon vele. Kereste az alkalmat, figyelte a lehetőségeket. Jézus legkisebb botlására is ráugrott volna. Minden erejét összpontosítva nekirohant volna a megváltás művének, hogy semmibe rombolja.
Jézus földi élete folyamatos küzdelem volt. A jó és a rossz csatája. Az ördög ott volt, nyomában volt. Jézus azonban isteni erejével legyőzte. Ez az erő bizonyított. Elég volt ahhoz, hogy az ördög minden ármánykodását porrá zúzza. Elég volt ahhoz, hogy megdicsőítse Istent.
Jó érzés, hogy ha a Sátán kísértése környékez minket, tudhatjuk, hogy Isten ereje képes legyőzni azt. Tudhatjuk, hogy ez az erő készen áll, hogy megerősítsen, és győzelemre vigyen minket is. Csak meríteni kell belőle.

Áll az alku?

Fogadalmat tett Jefte az ÚRnak, és ezt mondta: Ha valóban kezembe adod az ammóniakat, akkor bármi jön ki elém házam ajtaján, amikor békességgel visszatérek az ammóniaktól, az ÚRé lesz az, feláldozom égőáldozatul. (Bír 11,30-31)

Jefte tragédiáját ismerjük. A kételkedő, hitetlenkedő vezér alkut próbált kötni az Úrral, mi több, barbár alkut. Rosszul sült el. Egyetlen lánya lett az alku áldozata. Pedig az Úr nem kért tőle áldozatot. Legalábbis nem ilyet. Ha végignézzük a Bibliát, legkevésbé emberáldozatot kér az Úr. Barbár pogány szokás. Jefte átvette.
S ha nem is ilyen brutális módon, de sokszor mi is átvesszük. Amikor bizonytalanok vagyunk, amikor hitük kevés és komoly feladat, kihívás, élethelyzet előtt állunk, gyakran mi is alkudozunk az Úrral. Mintha Isten bármi ilyesmit kérne tőlünk. És mintha kicsinyes, szerencsétlen felajánlásainkkal meg lehetne vásárolni kegyelmét.
Alkuinkkal leginkább saját hitetlenségünket akarjuk leplezni, és Istenen kívüli eszközökkel akarjuk biztosítani lelkünk nyugalmát. Vagy talán ezzel akarunk engesztelést adni az Úrnak, de lássuk be, nevetségessé válunk. Isten ugyanis nem tíz elmondott Miatyánkért segít meg bennünket, és nem a templomperselybe dobott adományért. Mint ahogy egy plusz istentisztelet sem növeli irántunk való szeretetét és gondoskodását.
Gondoljuk csak végig, ha gyermekünk ad nekünk a zsebpénzéből, akkor jobban szeretjük? Vagy ha elmosogat helyettünk, akkor jobban vigyázunk rá? Kiérdemelheti bármivel is nagyobb szeretetünket?
Éppen így van velünk mennyei Atyánk is. Ha hitünk és bizodalmunk nem elég erős, akkor kérjük Őt, erősítse meg. Ha gyengének érezzük magunkat a feladathoz, akkor kérjünk tőle erőt és áldást. Mert szánalmas alkudozással a világmindenség teremtőjénél semmire nem mehetünk.

Pártfogó

De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk. (Jn 17,20-22)

Egy álláspályázat beadásakor, egy hivatalos ügy intézése során megnyugtató számunkra, ha van egy olyan ember, aki ügyünkben közben tud járni. Aki nem hagyja, hogy önéletrajzunkat félresöpörjék, aki segít, hogy ne az ügyintézési határidő utolsó napján hozzák meg a hivatalos döntést. Szeretjük biztosítani, hogy ha saját erőnket, lehetőségünket kevésnek érezzük, akkor valaki álljon az ügyünk mellé.
Jó tudni és jó érezni, hogy mennyei Atyánknál is van közbenjárónk. Hogy amire erőnk és hitünk kevés, azért kiáll valaki az Úrnál. Jó tudni, hogy Jézus mindig a mi oldalunkon áll, és mindig szószólónk az Atyánál. Jó tudni, hogy nem csak most, földi életünk során áll mellettünk, hanem már kétezer éve mellénk állt. Elkötelezte magát ügyünk mellett. Kétezer évvel születésünk előtt már ismert minket, és gondja volt ránk. Közbenjáró imáját már akkor kimondta értünk, és azóta sem feledkezett meg rólunk. Nem általánosságban pártfogol minket, hanem egyen-egyenként számon tart bennünket. Támogatása olyan erővel van ott egész életünk mellett, mely biztosítja helyünket mennyei Atyánk házában.

Mi ketten

Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra! (Zsolt 119,37a)

Menthetetlenül elbukik próbálkozásunk, ha saját erőnkből akarjuk az Úr parancsait megtartani. Ha dacos elszántsággal nekifeszülünk, és szilárdan elhatározzuk, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megfelelünk a törvénynek, semmi eredményre nem számíthatunk. Isten törvényének ugyanis lehetetlen megfelelni. Legalábbis emberi mértékkel nem lehet.
Egyetlen személy élt a földön eddig, aki képes volt teljes mértékben, az első betűtől az utolsóig megtartani a törvény: Jézus Krisztus. Maga az Isten.
Isten azért alkotta ilyenné a törvényeit, azért tette ilyen magasra a mércét, hogy belássuk, önmagunktól képtelenek vagyunk jók lenni. Akkor pedig már teljesen mindegy, hogy csak kicsit vagy nagyon nem tartjuk meg a parancsot.
Isten azonban nem hagyta magára az embert. A törvény megtartásához erőt adott Szent Lelke által. Mert ami nekünk, embereknek lehetetlen, az Istennek, az Ő lelke által lehetséges.
Magunk sosem tudnánk elfordítani tekintetünket a hiábavalóságoktól, de Isten lelke képessé tehet minket erre. Saját erőnkből sosem tudnánk törvényei szerint élni. De lelke erőt és képességet adhat erre nekünk. Mert Isten parancsát csak Istennel együtt élve vagyunk képesek teljesíteni. Ez a törvény igazi célja és értelme.

Szóvirágok

Uram, szenvedek, segíts rajtam! (Ézs 38,14)

A Szentírásban sok szó esik az imádkozásról. Az Újszövetségben Jézus több helyen is tanítja követőit a helyes imádkozásra. Imát is ad nekünk, az Úr imádságát. Érthetően, tisztán fogalmaz az Úr, mégis előfordul, hogy nem tudunk mit kezdeni az imádsággal. Sokszor úgy gondoljuk, úgy érezzük, hogy Isten csak akkor fog meghallgatni minket, ha magasztos, emelkedett szavakat használunk, ha bonyolult körmondatokban fogalmazunk, ha választékosan beszélünk hozzá. Máskor pedig úgy véljük, hogy akkor hallgatja meg az Úr szavainkat, ha imádságunkat átlengi valami különös, intézményesült norma, ha formaszöveget mondunk, ha a jól bevált frázisokat ismételjük. Tízszer, százszor... Mintha minden szavunk egy szómérlegre kerülne, és annál vígabban nézne ránk az Úr, minél több kimondott szavunk hull eléje. Mintha nem a szavak tartalma, hanem mennyisége lenne fontos.
Uram, szenvedek, segíts rajtam - csupán négy szó, de tartalmában benne van minden. Helyzetünk, és kérésünk. Állapotunk, és vágyunk. Mindaz, amivel Isten felé fordulunk.
Ismerjük a Miatyánkot. Tökéletes imádság. Az Úr tanította. Egyszerű mondatok, érhető kérések. Mindaz, amire valóban szükségünk van. Semmi több.
Imádságainkban is ezt kell követnünk. Merjünk az Úr elé állni egyszerű gondolatainkkal, egyszerű kéréseinkkel. Vigyük elé valódi érzéseinket és valódi kéréseinket. Mert csak a tiszta szívű érzelem és imádság kedves az Úr előtt.

Jövőképek

Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,8-10)

Elképzeltem a helyzetet. Ott áll Jézus a világ felett, a hegy tetején. Körülnéz. A Sátán mindent felajánl neki. Hatalmas palotákat, drága kerteket, végeláthatatlan mezőket. Jézus látja, és közben eszébe jut, hogy ha nem fogadja el, akkor egész életében sosem lesz palotája. Sőt, semmi birtoka, se háza, se egyéb tulajdona.
Kínál neki a Sátán szolgákat ezerszám, akik mindig a kívánságát lesik, mosdatják, fürdetik, öltöztetik. Jézus látja, és közben eszébe jut, hogy ha nem fogadja el, akkor egész életében ő fog szolgálni másokat, halála előtt ő mossa tanítványai lábát.
Aztán a Sátán kínál neki aranykoronát, drágakövekkel kirakva, aranyzsinóros ruhát, ékszereket. Jézus látja, és közben eszébe jut, hogy ha nem fogadja el, akkor élete végén töviskoronát nyomnak a fejébe, palástot dobnak a vállára és nádpálcát adnak a kezébe.
Bemutatja neki a Sátán, hogy ha őt választja, akkor élete végén szenvedéseiben, betegségében bölcsek száza próbálja enyhíteni a fájdalmát és könnyíteni az életét. Jézus látja, és közben eszébe jut, hogy ha nem fogadja el, akkor kínok közt hal átkozott halált, Istentől is elhagyva, fenn függve a keresztfán.
Mindezt egy pillanat alatt lepergeti maga előtt Jézus, ott fenn a hegytetőn. Számot vet sorsával, jelenével és jövőjével, életével és annak céljával. Habozás nélkül dönt, és a Gonosz megalázva távozik.
A történet ma folytatódik. Most neked tesz ajánlatot a Sátán. Te hogy döntesz?

Gyermekség

"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." (Mk 10,14)

Egy kisgyermek világa a felnőtt számára már nehezen érthető. Amikor a csöppség a játékba merül, akkor a rongybabák életre kelnek, az ólomkatonák harcba masíroznak, a plüss állatok kalandokat élnek át, a játékautók száguldoznak a könyvekből épített alagutak alatt. A kisgyermek teljes elragadtatásban játszik. Körülötte semmi nem az, aminek látszik, minden más dimenzióba kerül, minden életre kel, átalakul. Ehhez nem kellenek, hogy csodák történjenek. A rongybaba tud járni akkor is, ha valójában egy lépést sem tesz, és a katonahadnak meg sem kell magától mozdulnia, mégis élő hadsereg lesz belőle.
A felnőttek világa más. Számunkra a párna párna, a könyv könyv, a rongybaba pedig egy élettelen textilhalmaz.
A felnőtteknek csoda kellett, hogy higgyenek Jézusban. Mutass valami csodát, valami jelet! - kérték. Még tanítványai is elbizonytalanodtak néha. A gyermekek azonban úgy mentek hozzá, hogy nem törődtek a csodáival, a bölcsességével, a farizeusokkal és az apostolokkal. Örömmel mentek, az elragadtatás mozgatta őket. Jézus érezte ezt. Tudta ezt.
Ha az Úr csodáit várjuk megerősítésképpen, ha a bölcsességek, tanítások betűi közt bolyongunk, akkor elmulasztjuk a tiszta találkozást Jézussal, és haszontalanná válik vallásosságunk. Merjünk gyermeki elragadtatással Jézushoz futni. Merjünk őszinte, gyermeki hittel hozzá hajolni. Mert az Úr ilyeneknek készítette az Ő országát.

Tattoo

Íme, tenyerembe véstelek be. (Ézs 49,16)

Gyerekkoromban ismertem egy idős embert, akinek alkarjára egy hatalmas szív volt tetoválva benne a Kati névvel. Nem értettem a dolgot, mert a feleségét Marika néninek hívták, gyerekük pedig nem volt. Nem tudtam ki az a Kati és miért írta kitörölhetetlenül bele a testébe.
Aztán később kiderült, hogy fiatalkori szerelmének nevét vésette bele karjába. A szerelem elmúlt, a jel ott maradt. Örökre. Mert a tetoválás kitörölhetetlen. Mindig, mindenkor emlékezteti viselőjét. Emlékezteti a fergeteges szerelemre, egy őrült nyárra, örök szövetségre, hirtelen pillanatra. Arra, ami miatt a jel a testre került, és arra, ahogyan oda került. Örök és eltüntethetetlen.
Az öreg élete során százszor, ezerszer megnézte Kati emlékét. Sosem felejtette el. Akkor sem, amikor örök hűséget fogadott Marikának, akkor sem, amikor évtizedeket élt le Kati nélkül. Sosem akarta eltüntetni a tetoválást. Sosem bánta meg, hogy tű alá feküdt.
Isten is bevésett minket tenyerébe. Nem csak a nevünket, arcunkat is. Minden sejtünket, minden szavunkat, gondolatunkat. Életünk minden pillanata ott van nála, ott van rajta. Nem egy ifjúkori fellángolás eredményeként vagyunk ott, nem egy hirtelen ötlet vagy elszánás miatt. A világ teremtésekor már eldöntötte, és az örökkévalóságnak szánva kerültünk fel tenyerére. Tenyerén hord minket. Sosem feledkezik meg rólunk, mert minden pillanatban lát minket. Tudja, hogy kitörölhetetlenek vagyunk. Tudja, hogy döntése egyszer s mindenkorra szól. Így látta jónak.

Jövőkutatás

Add tudtomra, URam, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! (Zsolt 39,5)

Mindannyian feltesszük életünk során legalább egyszer a kérdést: vajon meddig tart földi életünk? Vajon mennyi idő van számunkra kimérve, milyen hosszú lesz életünk? A lelkesebbek elkezdik kutatni ezt, nézik a tenyerükön az életvonalat, esetleg jövőbe látót is felkeresnek, vagy felhívják valamelyik kereskedelmi tévében a jóst, több száz forintos percdíjért.
Az élet hosszának kutatása nem új keletű. Már az ószövetség embere is a napok számát akarta tudni, megismerni azt, amit csak Isten ismerhet. A kérdés viszont az, mi a kutatás célja. Miért akarjuk tudni életünk hosszát? A zsoltáríró mulandóságával akar szembesülni. Rádöbbenni arra, megerősödni abban, hogy a földi élet véges, szűkösen véges. Hogy lehet, hogy már nem lesz holnap. Lehet, hogy amit ma elrontottunk azt holnap már nem tudjuk kijavítani, jóvá tenni. Egy megbántott baráttól nem tudunk bocsánatot kérni, egy elmulasztott ölelést nem tudunk bepótolni, a ki nem mondott kedves szavak pedig örökre bennünk maradhatnak. És az Úr hívó szavára nem tudunk őszintén felelni. Mert addig, amíg életünk tart, addig minden pillanatban van idő és mód arra, hogy Isten nekünk szóló meghívására odaszánással feleljünk. De a halál ezt a lehetőséget véglegesen, visszafordíthatatlanul lezárja. Isten ítélőszéke előtt állva nem kiálthatunk fel, hogy jé, tényleg létezel, most már hiszek. Ott már nincs lehetőség. Ott már csak az elszámolás van.
Vajon a ma emberét is ezek a gondolatok vezetik, amikor jövőjét fürkészi?

Kegyelem és egyebek

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez." (Ef 2,8)

Keresztyén ember számára a legnagyobb ajándék Isten üdvösséget szerző kegyelme. Hálásak vagyunk ezért, és köszönettel fordulunk az Úr felé. De vajon úgy gondoljuk, hogy ez az ajándék elég a számunkra? Ha csak és kizárólag az üdvösséget adó kegyelmet kapnánk az Úrtól, megelégednénk vele? Kell nekünk annál több, mint az örök élet ajándéka? Ne hamarkodd el a választ!
Ha súlyos betegségben kérnéd az Urat, hogy gyógyítson meg, de Ő azt felelné, hogy nem veszi el a betegségedet, de megkapod az üdvösség ajándékát, megelégednél? Ha azt kérnéd Tőle, hogy tartsa meg gyermekeidet, de Ő hazahívná őket magához, miközben azt mondaná, hogy viszont megkapod az üdvösség ajándékát, köszönettel fordulná felé? Ha biztos fedelet kérnél fejed fölé, de Ő elvenné azt tőled, ha munkád megtartását kérnéd, de Ő munkanélkülivé tenne, viszont eközben neked adná az örök élet ajándékát, megelégednél?
Ha semmi mást nem kapnánk az Úrtól, csupán az üdvösséget, azt mekkora ajándéknak tekintenénk? Meglátnánk akkor is hatalmasságát, jóságát és irántunk való feltétel nélküli szeretetét?
És ha túláradó jó szándéka eredményeként az üdvösség mellé más kegyelmi ajándékokat is kapunk, tudunk azokkal megelégedni? Tudunk hálát adni az ajándékokért, az áldásokért, vagy hálánkat árnyékolják további igényeink?

Sziklafalak

"Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4,16)

Egy hatalmas, meredek sziklafal előtt állunk. Magassága több tíz méter. Lépcső, létra nincs, csupán a csupasz kőfal mered előttünk. Eső mosta moha borítja, olyan csúszós, hogy megkapaszkodni sem tudunk benne. Képtelenség akár egy lépést is tenni rajta felfelé, a feladatunk pedig az, hogy átjussunk a másik oldalára.
Megoldhatatlan, sőt lehetetlen feladatnak tűnik. Úgy gondoljuk, esélyünk sincs rá. Először még próbálkozunk, néhány ugrással. Egy-két erőtlen kapaszkodás, lecsúszás, esés. Aztán kétségbe esve legyintünk, és feladjuk, majd elkönyveljük magunkban, hogy az átjutás semmilyen körülmények között nem történhet meg.
Egyszer csak helikopter hangját halljuk a távolból. A gép egyre közelebb ér, majd megáll felettünk. Ajtaján kötelet dobnak ki, mely egészen a földig ér le. Először hitetlenkedünk, majd bátortalanul megkapaszkodunk benne. Derekunkon rögzítjük a kötelet, megmarkoljuk, és várunk. A gép lassan emelkedik, mi pedig egyre távolodunk a földtől. Látjuk, ahogy a leküzdhetetlen sziklafal mentén emelkedünk. Semmit sem kell tenni, sem ugrálni, sem mászni, csupán erősen kapaszkodni a kötélben, és ráhagyatkozni a helikopterre.
A gép végül a sziklafal fölé emel minket, majd a másik oldalán lassan a földre érünk. Eloldjuk a kötelet, megmozgatjuk tagjainkat, miközben a gép tovább repül.
A lehetetlen, megoldhatatlan, elérhetetlen feladatot teljesítettük. Átjutottunk. Nem kellett másznunk, nem kellett saját erőnkre támaszkodnunk, csupán bizalmunkat a helikopter vezetőjébe vetnünk, és erősen kapaszkodnunk a kötélbe.
Sokszor megnehezítjük az Úr dolgát, amikor mindenáron tevőlegesen akarunk előbbre jutni. Hagyjuk, hogy felemeljen minket. Hagyjuk, hogy előbbre vigyen minket. Hagyjuk, hogy átvigyen a leküzdhetetlen sziklafalon.

Egy kis nyelvtan

Ezt mondja az Úr: "Ugyan kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék?" (Ézs 46,5)

Alaposan megtanultuk iskolás korunkban a melléknevek fokozását. Tudjuk, hogy van alapfoka, középfoka és felsőfoka egy melléknévnek. És aki lelkes volt, az azt is megtanulta, hogy létezik a túlzófok is.
Gyakran alkalmazzuk ezt a fokozást akkor, amikor az Urat próbáljuk jellemezni. Mondjuk, hogy Ő a legjobb, a legigazságosabb, vagy hogy a legeslegnagyobb. Igyekszünk minden erőnket és nyelvtani tudásunkat összeszedni ahhoz, hogy kifejezzük az Úr tulajdonságait. Ezzel azonban hatalmasat tévedünk.
Ahhoz ugyanis, hogy valaki a legjobb legyen, több, hasonló jónak kell megmérettetnie. A legnagyobbat is számos hasonló nagyság közül tudjuk csak kiválasztani. És a nagyon igazságosak közül lehet a legeslegigazságosabbat meghatározni.
Istent azonban nem hasonlíthatjuk össze semmivel és senkinek. Ahhoz, hogy Isten legyen a legjobb, ahhoz több, hasonló jóval kell egybevetnünk. A teremtett világban azonban nem létezik senki és semmi, akinek jósága akár csak a legapróbb mértékben is megközelítené az isteni jóságot. Mert az Úr nem jobb, legjobb vagy legeslegjobb, hanem Ő maga a JÓ. Hasonlóképpen nem lehet Isten senkinél igazságosabb, vagy bárkik közül is a legigazságosabb, hiszen Ő maga az IGAZSÁG.
Isten tulajdonságait nem lehet és nem is szabad a teremtett világ jellemzőihez mérni, azokkal összevetni. Az Ő tulajdonságai túl vannak a földi dimenzión. Közöttünk vannak jók és jobbak, vannak igazak és igazabbak, léteznek szerető és szeretőbb emberek, de tulajdonságaink semmilyen körülmények között nem mérhetőek össze az isteni jellemmel.

A kaszák sorsa

Ezt mondta neki az Úr: "Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. (ApCsel 9,15)

Kaszálok. Testem, karjaim izmai megfeszülnek. Minden erőm lendületbe megy át. A kasza megindul, és éles pengéje semmi máshoz nem hasonlító sercegéssel dönti le a vágnivalót. Egyenletes, lendületes mozgással haladok, lábam előtt sorra hanyatlik a zöld. Kíméletlen eszköz. Semmit nem hagy maga mögött érintetlenül, minden szálat utolér az elhatározás. A munka során lassan kopik a kasza éle. Egyre nehezebben vág. Fárasztóbb az aratónak, vontatottabb az aratás.
A fenőkő szikrát vetve suhan végig a szerszám élén. Sercegve hántja le róla azt, ami az élét gátolja. Szikrázva húzza élesre a kaszát, hogy lendületet véve ismét betöltse szerepét: vágjon válogatás nélkül, az arató szándéka szerint.
Egy nagyobb kőben akad meg a szerszám, és a lendület meggyűri a kasza hegyét. Előkerül a kalapács és az üllő, és a kíméletlen vágóeszköz maga is áldozattá válik. Sorra sújt le az ütleg, egyengeti a kasza hegyét, hogy tökéletes legyen, és tökéletesen töltse be mestere akaratát.
S ha elkopik, ha csorbaságán már nem lehet segíteni, ha a fenőkő, az ütleg és az útjába kerülő kövek már úgy meggyötrik az anyagát, hogy többé nem használható, akkor félrehajítjuk. Emléke hamar feledésbe megy, és jön az új szerszám, az új kasza, mellyel tovább folyhat az aratás. Mert nem a kasza a lényeg, hanem az aratás. A régi szerszámot pedig lassan semmivé eszi az enyészet.
Sokszor kérjük az Urat, hogy hadd legyünk eszközök kezében, használjon minket is munkájához. Én azonban félek kimondani ezt a kérést. Félek kasza lenni az Úr kezében...

Jellemformálók

Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal! (Lk 6,26)

Azt még csak-csak belátjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hibáink egy részét ismerjük, és néhányon igyekezünk változtatni. Azt azonban már sokkal kevésbé fogadjuk el, ha valaki rávilágít gyenge pontjainkra. Sokkal szívesebben vesszük, ha dicsérnek, erősségeinket hangoztatják, és felnéznek ránk. Ez jobban tetszik nekünk. Mert ugyan ki kíváncsi a hibáira, és mi értelme, ha mások reflektorfénybe állítják azokat.
Az emberek mihaszna dicsérő szavaival szemben ott áll az Úr objektív tükre. Mert azt azért megtapasztalhattuk már, Isten nem partner abban, hogy hibáinkat szőnyeg alá söpörjük, és erősségeinket még nagyobb fényben tüntessük fel. Ilyet tőle nem kapunk. És talán ezért néha neheztelünk is rá. Persze ez legkevésbé sem érdekli az Urat. Duzzogós, sértődékeny gyermekdedségünket meghagyja nekünk. Ellenben ő tántoríthatatlanul tükröt tart elénk, és a legnagyobb gondossággal, a legaprólékosabb munkával törekszik arra, hogy rávilágítson minden hibánkra. No nem kigúnyolva, nem mások előtt lealázva, hanem csak úgy csendesen. Úgy atyaian. Hogy csak mi ketten tudjunk róla. De mi tudjunk róla. Mert olyan művészien rendezi el a dolgokat, hogy véletlenül se maradjon előttünk rejtve hibánk.
Az emberek gyakran szembe dicsérnek, és szemet hunynak hibáink felett. Az Úr viszont gyengeségeinkre hívja fel figyelmünket és kevéssé törődik erősségeinkkel. Első hallásra az előbbi a szimpatikus. Valójában azonban ez utóbbinak van igazi értéke.

Életmentés

"Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9,24)

Keresztény vagy? Igen? Miért? Azért, mert manapság divat keresztyénnek lenni? Mert jó elmondani, hogy az vagy? Vagy talán azért, mert szüleid, nagyszüleid is azok voltak, és nem akarsz eltérni a családi hagyományoktól? Esetleg azért, mert szüleid, nagyszüleid sosem voltak azok, te viszont lázadó típus vagy, és csak azért is...?
Azért vagy keresztyén, mert megnyugtató, hogy "valaki" mindig ott áll melletted, és megvéd a bajban? Vagy azért, hogy baj, betegség, kísértés idején legyen kihez fordulni segítségért? Talán azért vallod magad keresztyénnek, mert azt gondolod, hogy az élet nehézségei, a tragédiák, a már-már elviselhetetlen dolgok így távol kerülnek tőled, hogy Isten megvéd ezektől? Esetleg úgy véled, hogy életed sokkal egyszerűbb, kellemesebb, könnyebb és gondtalanabb lesz így?
Földi életed komfortosabbá tétele érdekében vagy keresztyén, vagy képes lennél mindent feladni azért, hogy keresztyén lehess, és mindenről lemondanál azért, hogy Istenhez tartozhass? Mindent kivágnál, kigyomlálnál, felszántanál, tűzre vetnél annak érdekében, hogy semmi ne álljon közéd és az Úr közé? Ha kellene, képes lennél gyötrelmes, kínokkal, megaláztatással, üldöztetéssel teli életet élni azért, hogy megmentsd magad az örök életre? Képes vagy saját magad életmentője lenni?

Kőfaragó

"És ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm 12,2)

Buzgón hirdetjük mi keresztyének, hogy az Úr tanítása, az Úr akarata szerint élünk. Legalábbis erre törekszünk. Ami legtöbbször azt jelenti, hogy kitaláljuk, hogyan akarunk élni, aztán erre az általunk kreált képre megpróbáljuk ráhúzni az Úr törvényeit. És ez képzeletünk szárnyalásától függően mikor kisebb, mikor nagyobb erőfeszítést igényel. Próbálgatjuk a határokat, magunk világához igyekszünk igazítani az Úr akaratát. Mintha bármilyen közös dolgunk is lenne Istennel.
A legnagyobb hibát ott ejtjük, hogy azt gondoljuk, bármilyen közös ügyünk is lehet az Úrral. Mintha az isteni szándékot össze lehetne kapcsolni az emberi szenvedélyek céljaival. Mintha akaratunk, elképzelésünk, vágyaink és terveink közösségben vagy harmóniában lennének az Úr akaratával.
A világban létezik az isteni akarat, és létezik a mi akaratunk. Ezek azonban távolról sem állnak összhangban egymással. Soha nem lehet az a gondolatunk vagy elképzelésünk, hogy mi megalkotjuk világképünket, akaratunkat, és az összefonódhat Istenével.
Keresztyénként csak akkor tudunk teljes életet élni, ha Isten akaratát kutatjuk, és ahhoz igazítjuk saját életünket. És mindaz, ami nem fér bele ebbe a keretbe, azt kíméletlenül, gondolkodás nélkül le kell rázni magunkról. Állítólag Michelangelo vallotta, hogy minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla. Valahogy így van ez velünk is. Isten akarata hitünk szerint bennünk rejlik, csak azt, ami ezt eltakarja, gátolja, befedi, azt kell lehántanunk.

Nyelvtanfolyam

"Aki megérti az igét, annak jó dolga lesz, és boldog az, aki bízik az ÚRban." (Péld 16,20)

Nyelvtanulásra szántam magam. Sokadszorra futok neki, mert a kezdeti lelkesedést felőrlik a kudarcok. Azt mondják, nincs elég kitartásom. Lehet, de nehezen viselem a hosszú, fáradságos tanulást. Gyorsan akarom érteni és beszélni az idegen nyelvet. Persze csak a kezdeti nehézségeket kell legyőzni, mert utána egyre könnyebben megy.
Egy idő után ráérez az ember a nyelvre, és ha elég kitartó, lassan nem csak beszéli az idegen nyelvet, hanem elkezd azon a nyelven gondolkodni. Ha megismeri az adott nyelven beszélők kultúráját, történelmét, szokásaikat, akkor egyre tökéletesebben sajátítja el azt. Nemcsak összerakja a mondatokat, hanem megalkotja azokat. Használja a szófordulatokat, a kifejezéseket. Megéli a nyelvet.
Isten is idegen nyelven szól hozzánk. Bár a szavakat értjük, jelentésük azonban sokszor eltér attól, ami belénk rögződött. Mindennapi nyelvhasználatunkban egy-egy szó egészen más tartalommal bír, mint amit Isten gondol mögé. Beszéljük Isten nyelvét, értjük azt, de nem mindig éljük meg, és sokszor nem tudunk azon a nyelven gondolkodni. Megkövült, világi tartalmakat láncolunk egy-egy szó mögé, és nem tudjuk vagy nem akarjuk azt a jelentést mögé látni, amit Isten nyelvében takar a kifejezés. Mert mennyire mást jelent Isten szótárában például a szeretet, a megbocsátás, a hit, a dicsőítés, a hála...

Mentorálás

"Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld 3,6)

Számos munkahelyen ott ül a csoportban a főnök kedvence. Az az ember, aki szinte semmit nem csinál, mégis nagyon elégedettek vele. Aki első helyen szerepel a jutalomosztáskor, akit mindig kiemelnek, akinek munkájában sosem talál a vezér hibát, vagy legalábbis nem dörgöli az orra alá. Akire soha nem lehet új feladatot rakni, mert szegény már így is a legleterheltebb mindenki közül. A kollégák pedig azon szurkolnak, hogy inkább ne is fogjon semmibe az illető, mert utána úgyis csak a kuszaság, a zavar és a gond marad. És végül rakhatják rendbe a munkát a többiek. Ismerős a kép?
Néha úgy érzem, hogy az Úr felettébb sok energiát fordít arra, hogy szerencsétlenkedéseimet rendbe hozza. Hogy rendet rakjon utánam, hogy kiegyenesítse azt, amit meggörbítettem, hogy kibogozza azt, amire csomót kötöttem. És teszi mindezt nagyon-nagyon csendben. Szinte észrevétlenül. Csak néha kapok egy-egy orr alá dörgölést, persze csupán kedvesen, atyaian, és egy alig észrevehető utalást, hogy íme, ez is rendben van, és ez sem rajtam múlt.
Ilyenkor a szívem megtelik hálával, szégyen fog el, és nem győzöm eléggé megköszönni, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, vagy ahogy én irányítottam volna. Mert utólag mindig belátom, hogy sokkal rosszabbul jöttem volna ki a dologból, ha az utolsó pillanatban nem igazít rajta az Úr. És ez jó érzés...

Ok és okozat

"Ha vétkezel, mit ártasz neki? Bármennyi a bűnöd, mit tehetsz ellene? Ha igaz vagy, mit adsz neki, vagy mit kap tőled?" (Jób 35,6-7)

Volt már úgy, hogy azt gondoltuk, tetteinkkel bármilyen hatást is gyakorolhatunk az Úrra? Hogy dühünkkel - mint a sértett kisgyermek, amikor csak azért sem tesz meg valamit a szüleinek - keresztbe húzhatjuk Isten számításait? Vagy - szerintünk - mérhetetlen jóságunkkal kivívhatjuk jóindulatát és szeretetét? Komolyan azt gondoljuk, hogy önerőnkből bármit is tehetünk az Úr ellen vagy kedvére?
Sokszor olyanok vagyunk, mint a sértett gyerek, akinek nem teljesülnek kívánságai, és dühösen becsapja maga mögött a szobája ajtaját, és benn duzzog hosszú-hosszú ideig. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra szülei elé áll egy újabb kéréssel. Ha nem is ennyire sarkítottan, de bizonyára megesett, hogy megorroltunk az Úrra. Úgy éreztük, hogy ha igazán fontosak lennénk a számára, akkor bizony vágyaink szerint alakítaná életünket.
És talán az is előfordult, hogy számításaink pontosan bejöttek, és hatalmas hálát érezve próbáltuk sok-sok jó cselekedettel meghálálni Istennek a gondoskodást. Hogy "egálban" legyünk...
Be kell azonban látnunk, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk bármit is adni az Úrnak. A köztünk lévő kapcsolatnak nem a tetteink és életünk eseményei alapján kell alakulnia, hanem kapcsolatunkból eredően kell cselekednünk. Mert ez a valódi keresztyén élet.

Böjtjeink

"Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert." (Mt 15,11)

A nagyböjtbe lépve fontos, hogy átgondoljuk a böjt lényegét, célját és tartalmát. Mert bizony a legtöbb ember, sőt a legtöbb keresztyén megreked ott, hogy a böjt a hústól való tartózkodás. Klasszikus egyházi parancs, jól körülszabályozva. Provokatív kérdésként tör elő, hogy mi a helyzet a vegetáriánus emberekkel. Mondhatjuk, hogy irigylésre méltóak? Hogy nekik aztán könnyű a böjt.
Az Urat azonban legkevésbé sem érdekli az, hogy éppen mit ebédelünk. De még az sem, hogy eszünk, vagy sem. Hogy pukkadásig tömjük magunkat, vagy csak néhány falattal tartjuk testünket életben, hogy közben verjük a hátunk korbáccsal, és jajveszékelünk. Az sem, hogy csendben, lopva tesszük, vagy úgy, hogy mindenki lássa: mi bizony ma böjtölünk. Nem, az Urat ez teljesen hidegen hagyja. Gyerekes szertartásaink nem igazán kötik le a figyelmét, és sem meg nem rövidítik, sem meg nem nyújtják a köztünk lévő távolságot.
De ha a lelkünk böjtöl, akkor felkapja a fejét az Úr. Akkor száz százalékban ránk figyel. Akkor nála mi vagyunk a középpontban.
Nehéz dolog lélekben böjtölni. Nehéz dolog lerázni magunkról a gőg, az irigység, a kevélység, a harag, a torkosság rabláncát. Nehéz dolog lelkünket és testünket azért regulázni, hogy kizárva a világot, csak Istenre tudjunk figyelni. Mert a böjt lényege ez: fokozott figyelem Istenre. Olyan figyelem az Úrra és olyan kapcsolat vele, melyben megismerjük önmagunkat és a teremtő Istent. És ennek érdekében kell félretenni minden olyan dolgot, mely a megismerés és a szoros kapcsolat gátja lehet.

Örvendek!

"És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó." (1Móz 1,31)

Isten a világot örömében és örömére teremtette. Estefelé az illatos mezőről hazatartó marhacsorda Isten öröme. A kertben hangosan játszadozó gyereksereg Isten öröme. A több ezer méter magas hegységeket beborító fehér hólepel Isten öröme. Az óceán mélyén élet és halál harcát megvívó tengeri állatok hada Isten öröme. A fáról aláhulló érett gyümölcs Isten öröme.
Minden teremtményét saját örömére és a kettőjük közötti önfeledt, boldog kapcsolatra teremtette az Úr. Nincs ember, akit szándékosan arra alkotott, hogy a gonosz kezére adja, és ezzel szenvedést okozzon számára.
Teremtésével a tökéletes boldogságot, a tökéletes és kölcsönös örömet hozta létre Isten. Az ember volt az, aki kilépett ebből a körből. Az ember volt az, aki szabad akaratából úgy döntött, megízleli az Isten nélküli utat.
Az Úr azonban tökéletes szeretetével eltörölte ezt a bukást, és újra felkínálta a közösen megélt öröm ajándékát. Mert Isten eredendően erre a közösen megélt örömre alkotott mindnyájunkat. Merj Isten örömére lenni!

Kézenfogsz és hazavezetsz...

"Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket." (1Pt 4,12)

Az ószövetség embere biztosra vette, hogy ha szenvedés, tragédia, csapás éri, akkor az Isten büntetése. Azért kapta, mert bűnös életével szomorúságot okozott az Úrnak. És bizony ez az elképzelés ma is sokszor előjön. Vannak emberek, akik keresztyénként is így gondolják. Isten azonban sokkal nagyobb hatalom annál, hogy kicsinyes, dacos revánsot vegyen tökéletlenségünkért.
Isten maga az igazság. Döntéseibe, cselekedeteibe véletlenül sem csúszhat hiba. Nem fordulhat elő, hogy rossz döntést hoz. Ez tökéletes természetéből adódik. Isten döntését nem a jó és rossz tükrében kell nézni. Isten döntése maga a jó.
Életünk célját eredendően elrendelte az Úr, és létünk minden pillanatában azon dolgozik, hogy ezen az úton végigvezessen. Oda, ahová Ő szánt minket. Ez a cél vezérli. Ezért ha akarta ellen teszünk, nem tör ki belőle a bosszú, és nem azon dolgozik, hogy haragjában kegyetlenül megbüntessen minket. Ha így tenne, ellene tenne tökéletes jóságának.
Bűnünk esetén az Úr célja az, hogy visszatereljen minket arra az útra, melyet Ő szánt nekünk. És ehhez bizony néha kevésbé kellemes eszközöket is fel kell használjon. Azt azonban látnunk kell, hogy mindez nem dölyfös büntetés, hanem a cél eléréséhez szükséges eszköz. Nincs örök harag, nincs kiengesztelhetetlen helyzet, nincs sértődés. Csupán szerető atyai gondoskodás van. Ha ezt belátjuk, hálával tudunk fogadni mindent az Atya kezéből.

Hívő vagyok

"Vigyázzatok, álljatok meg a hitben." (1Kor 16,13)

Nyugodt szívvel könyveljük el magunkban, hogy hívők vagyunk. Van hitünk, s ha nagyon odafigyelünk, meg is éljük azt. Több-kevesebb sikerrel. Ebben megnyugodva éljük az életet, és igyekezünk nem nagyon bolygatni a dolgot. Hitünk erősségét gyakran az elmondott imák számával vagy az Úrra fordított idő mértékével azonosítjuk.
Aztán amikor igazán belegondolunk, bizonytalanná válunk. Próbáljuk belőni hitünk erősségét. Tippelünk, megijedünk, és buzgón mélyíteni igyekszünk.
De igazi megmérettetése a nehézségek idején jön el. Addig nem tudhatjuk, hogy milyen erős a hitünk, amíg az próbára nem tétetik. Nem mi általunk, nem előre kitervelt helyzetekben, hanem az Úr adta körülmények között.
Amikor minden porcikánk tiltakozik, amikor azt érezzük, hogy fel kell adni, hogy el kell fordulni, hogy el kell futni, amikor tisztán halljuk az ezeket suttogó vagy kiabáló hangokat, akkor tudunk mértéket vonni. Amikor az emberi természetünk küzd és akar felül kerekedni, amikor belső késztetést érzünk a vádaskodás, a szemrehányás, a számonkérés és a tagadás iránt, akkor van igazán szükség a hitre. És ebben a helyzetben mutatkozik meg hitünk valódi ereje.

Leveled jött!

"Aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem." (Jn 12,45)

Mindannyian vártunk már fontos küldeményt. Egy értesítést, egy döntést, egy válaszlevelet. Ilyenkor izgatottan nézzük minden nap a postást, és várjuk, hogy meghozza a levelet.
Az eseményt nem a postás teszi fontossá, nem is a boríték vagy a levélpapír. A dolog attól lesz kiemelt jelentőségű, aki küldi, és a hírtől, amit küld. A boríték, a papír és a postás csupán közvetíti az üzenetet a feladó és a címzett között.
Ugyanígy a mennyei Atyától származó örömhírt sem a Biblia lapjai teszik fontossá és naggyá. Nem is azok emberek, akik a Szentírásban szerepelnek, de még csak nem is Isten emberi alakja.
Amikor Jézus a Földön járt, voltak, akik egy új földi királyt láttak benne, és ennek tulajdonították nagyságát. Voltak, akik győzelemre vezető hadvezérnek gondolták, és sokan hatalmas prófétának, főpapnak vélték. De szinte kivétel nélkül mindenki földi hatalommal akarta felruházni. Földi, emberi léptékekben gondolkodtak.
Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy úgy tekintünk Jézusra, mint az emberre, és emberi mivoltának tulajdonítjuk hatalmasságát. Ám addig nem kerülhetünk igazán közel hozzá, amíg meg nem látjuk benne az Istent.
Az örömhír feladója az Úr. Az emberré lett Isten közvetíti az üzenetet, elhozza hozzánk az Igét. De igazán boldogok csak akkor lehetünk, ha meglátjuk mögötte és benne a valódi Feladót.

Ebédidő

"Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt." (Lk 22,14)

Sokszor találkozunk ezzel a képpel a Bibliában. Jézus gyakran volt asztalközösségben. Letelepedtek, ettek, és közben tanított. Direkt módon, szóval, példabeszédekkel, és tanított példát adva. Rámutatva az igazi értékekre.
Az együtt evés nem csupán közös étkezést jelentett. Közösséget jelentett. Azt, hogy együtt voltak, közösségben voltak, egymásért voltak. Befogadták egymást szeretetben. Nem az ételeken volt a hangsúly, nem a lakoma nagyságán, hanem a közösségen.
Ma is, amikor jelentősebb családi események vannak, közös étkezésre kerül sor. Karácsony, húsvét, születésnap, névnap, keresztelő, ballagás, esküvő, temetés. Mind-mind olyan események, amikor együtt a család és közös az étkezés. Gyakran lakoma. Erőn felül. Középpontban az étkek. Mennyiség és minőség. A háziasszony ideges, napokkal előbb már készül. Stressz az egész összejövetel. Csak legyünk már túl rajta...
Közösségben lenni ma is öröm kell, hogy legyen. Értékes együttlét, szeretetteljes befogadás, a családtagokkal, barátokkal együtt töltött minőségi idő. Ez kell, hogy asztalhoz ültessen minket. Erről kell szóljon a közös étkezés.
Erősítse minden együtt töltött étkezés emberi kapcsolatainkat, az úrvacsora pedig az Úrral kötött szövetségünket.

Áldozataink

És ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál. (Mk 12,33)

Szeretjük az egyszerű, jól körülhatárolható és meghatározható dolgokat. Szeretjük, mert kötelezettségeinket könnyebben letudhatjuk. Eleget teszünk az előírásoknak, és aztán kipipálva a feladat. Nem kell sokat gondolkodni, nincsenek nagy buktatók, és egy idő után automatikusan megy a dolog. Tökéletes rituálé.
Nézzük csak meg Mózes III. könyvének elején az égőáldozat bemutatásának menetét. Hiba nem eshet benne. Aprólékosan leírva, minden szabályozva. Ha jól csinálják, kedves az Úr előtt. Áldozat bemutatva, mehet mindenki a dolgára.
Jézus azonban félresöpri ezt. Éles határvonalat húz, és onnantól már nem az a feladat, hogy azt nézzük, mit ehetünk, és mit nem, vagy hogyan égessük el az áldozatot. Az új parancs sokkal nagyobb feladatot és felelősséget rak ránk. Innentől a mi dolgunk az, hogy elkészítsük és az Úr elé vigyük saját áldozatunkat. Nem részletesen leírt módon, hanem szívünk és lelkünk szerint elkészítve. És ez nehéz. Ez nagyon nehéz. Mert innentől a miénk a felelősség. A mi szívünk és a mi lelkünk van benne. És ez alapján ítéli meg az Úr.
Nehéz a megszokott szertartásoktól elszakadni. Nehéz rászánni magunkat, hogy percről percre, napról napra újabb és újabb áldozatokat vigyünk az Úr elé a mi szándékunk szerint. Mégis, ezek azok az áldozatok, melyek igazán kedvesek az Isten előtt.

Szavak ereje

"Majd megfogva a gyermek kezét, ezt mondta neki: "Talitha kúmi!" - ami azt jelenti: "Leányka, neked mondom, ébredj fel!" A leányka pedig azonnal felkelt és járkált, mert tizenkét éves volt már. Azok pedig azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól." (Mk 5,41-42)

Sokszor mondták a történelem során a földi hatalmasságokra, hogy élet és halál urai. Egy király, egy császár, egy nagy hadvezér könnyen dönthetett bárki élete vagy halála felett. Egyedüli szava maga volt az ítélet. Persze igazi hatalommal nem bírt az élet felett, hiszen bár elvehette azt bárkitől, teremteni, életet adni nem tudott.
Az orvos is, amikor gyógyít és szinte "csodát" tesz, akkor is legjobb tudását adva igyekszik a természet, a teremtés rendjéből kihozni azt, ami eredendően bele van kódolva. Hatalma nincs felette. Túllépni rajta nem tud, a természet rendjébe belenyúlni, azt megváltoztatni nem képes. Csak használja azt.
Jézus azonban más. Neki nem kell görcsösen természeti folyamatokra vagy törvényszerűségekre támaszkodnia. Korlátot sem jelentenek neki azok. Sőt. Egyetlen szavával átlép rajtuk. Jézus szava teremtő erejű. Hiszen ő maga a teremtő Ige. Legyen világosság: És lett világosság. Ilyen az isteni ige ereje.
És Jézus szavai működnek emberi életében is. Jézus szól, és úgy lesz. A siket hall, a leprás meggyógyul, a halott felkel. Nincs hókuszpókusz, látvány, fény, effekt, show. Egy csendes mondat hangzik el, és úgy lesz.
Jézus szava ma is teremt. Felemel, vonz, megtisztít, átváltoztat, feloldoz. Isten Fia ma is szól hozzánk. Csak az kell, hogy meghalljuk.

Döbbenet

"Így szól az én Uram, az ÚR: Egyik veszedelem jön a másik után! Jön a vég, jön a vég! Rád virradt, jön már! Jön rátok a felfordulás, ország lakói! Jön már az az idő, közel van az a nap, amelyen rémület lesz a hegyeken víg ének helyett! Most már hamarosan kitöltöm rajtad lángoló haragomat, elbánok veled haragomban; elítéllek úgy, ahogy megérdemled, és megbüntetlek minden utálatos tettedért." (Ez 7,5-8)

A gyereknevelés egyik fő pillére a következetesség. A kisgyerek minden erejével feszegeti a határokat. Keresi a pontot, amíg még elmehet. Ha a szülő hol így, hol meg úgy tesz egy helyzetben, az összezavarja a gyereket. Bizonytalan lesz, mert nem kiszámítható a környezete. Ha büntetést ígérnek valamiért, és mégis megteszi, a büntetés pedig elmarad, akkor a szülő nem következetes.
Felnőttként is szeretjük, ha előre látjuk az ok-okozati összefüggést. Nem jók a váratlan események. Leginkább azt szeretjük, ha tudjuk, minek mi a következménye.
Isten gondos szülő, jó nevelő. Pontosan elmondja, hogy mi jár az őt elhagyó népnek. Nem egyszer vagy kétszer, hanem százszor, ezerszer elmondja. Jó előre szól, aztán egyre inkább felhívja a figyelmet. A végén pedig senkit nem érhet váratlanul, amikor bekövetkezik az ítélet végrehajtása. Legalábbis nem érhetne.
Mégis sokszor megdöbbenve, felháborodva fogadta sorsán a választott nép. Elfordultak a prófétáktól, nem hallgattak szavukra, aztán pedig jött a döbbenet: Hát mégis megtette az Úr. Hát miféle úr az ilyen Isten?
Kezünkben ott a Biblia. Tetteink következménye világos. Elmondta az Úr százszor. Vajon ennek ellenére döbbenten állunk majd az ítéletkor?