Egy kívánság margójára

"Azért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy nekem engedelmeskedve tudj kormányozni, ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem. Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható senki a királyok között." (1Kir 3,11-13)

Salamon a király. Ez király. Leölte apja ellenségeit, leszámolt velük és végre boldogan ül a trónon, amit az Úr és Dávid adott neki. Még ifjú, kevésnek érzi magát a kormányzáshoz. Nagy teher. Nyomasztó. De jó dolog egy nagy nép királyának lenni. Élet és halál ura. Sőt, a fáraó veje. Yessss. Nagy az öröm, s ezt ezer állat bánja égőáldozatként. Aztán jön az Úr: "Kérj valamit, én megadom neked!"
Hát ezek után kattoghatott volna Salamon agya. Önthette volna az Úrra igényeit: Még-még sok feleséget! Aztán vagyont, óriási vagyont, annyit amennyi senki másnak nincs a Földön! No meg hosszú életet, semmi betegséget, semmi kórt, olyan hosszút, mely meghaladja minden eddigi földi élet hosszát! Aztán ha ez is megvan, hulljon a férgese, vesszen minden ellenség! És zengje mindenki: No ki a kirrrállly? Sa-la-mon!
Tökéletesen beleillene mai világrendünkbe ez, s talán beleillett volna az akkoriba is. Salamon azonban nem kért semmi ilyet. Csupán annyit: "Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között, különben ki tudná kormányozni a te nagy népedet?!"
Khmmm. Kínos. Ennyit kért az ifjú Salamon? Csak engedelmes szívet és bölcsességet? Erre pazarolta ezt a nagyszerű lehetőséget?
Őszinte szívvel kérte, s az Úrnak igen tetszett ez. Óriási bölcsesség és értelmes szív mellett megadott Salamonnak mindent, amit nem kért: gazdagságot, dicsőséget, hosszú életet. Minden vágya, szüksége teljesült. Önzés, számítás, ármánykodás, csel nélkül, csak az Úrba vetett hit és bizalom miatt.
Ugye milyen hatalmas az Úr! És te mit kérnél?...

Betegségünk

"Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta." (Ézs 53,4) 

Beteg vagyok. Fekszem az ágyon, és fájdalmaimmal gyötrődöm. Forgolódom, de nem találom a helyem. Felkelek. Visszahúz az ágy. Nem jó betegnek lenni.
Mielőbb szabadulnék a bajból. Tudom, elmúlik, máskor is elmúlt, mégis türelmetlenül várom. Jó érzés meggyógyulni. Jó érzés tudni, hogy egészséges vagyok, jó, ha nem gyötör kór. Nehezen viselem saját betegségem.
Ézsaiás szavait olvasgatva elmerengek. Létezik az, hogy valaki önként magára vegye betegségemet? Olyan betegséget, melyből önmagamtól soha meg nem gyógyulnék? Mely nemcsak hogy halálos, hanem örök-halálos, s melyet sem tabletta, sem kúra nem enyhít.
Létezik olyan betegség, mely hosszasan lappang, és lassan tesz tönkre. Szinte észre sem vesszük a jeleit. Fájdalmaink nincsenek, közérzetünk jó. Úgy tűnik, hogy vígan élünk, de alattomosan átjár bennünket. Beleivódik minden gondolatunkba, szavunkba, tettünkbe. Olyan betegség, amit orvosi műszer nem mutat ki, rá pénzért orvosságot venni nem tudunk, és amin semmiféle gyógykúra nem segít.
Egyetlen gyógyír, ha bajunkat átadjuk annak, aki önként vállalva elviseli betegségünket. Aki megszabadít tőle, és elhordozza, hogy mi örök gyógyulást, teljes felépülést nyerjünk.

Emlékek fogságában

"De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám." (1Sám 12,23)

Szeretünk ragaszkodni dolgokhoz. Tárgyakhoz, fényképekhez, emlékekhez, emberekhez. Szeretjük a pillanatot megdermeszteni és az el nem múlás hamis illúziójával felszínen tartani. Megszárítjuk az esküvői, ballagási virágcsokrot, eltesszük a születésnapi tortáról a gyertyát, életünk szinte minden pillanatáról fotókat készítünk, egy különleges ebéd vagy vacsora szalvétáját őrizzük, újságcikkeket gyűjtögetünk. Évekig, évtizedekig pakolgatjuk őket, talán sose vesszük elő, de tudjuk, hogy valahol megvannak. A pillanatot őrizzük.
Aztán ha mégis kezünkbe kerülnek, hosszú percekig nosztalgiázunk, emlékezünk, szomorkodunk az elmúlt dolgokon.
Sokszor nehezen tudjuk feldolgozni a mulandóságot. Nem tudunk túllépni eseményeken, történéseken. Imádkozunk, hogy valami bekövetkezzen, vagy ne következzen be, s amikor így vagy úgy, de túl vagyunk rajta, akkor is még sokáig rágódunk.
Dávid példaértékűen éli meg fia halálát. Példát ad arra, hogy életünk eseményeit a bekövetkezés után elfogadással éljük meg és zárjuk le. Ne rágódjunk azon, ami történt, vagy ami éppen nem történt meg. Ne uralják a "mi lett volna ha..." vagy a "bezzeg ha..." gondolatok az életünket. Figyeljünk arra, amivel az Úr megajándékoz minket, tanuljunk az eseményeiből, de tudnunk kell lezárni, elengedni őket. Hiszen életünk minden pillanatára készített ajándékot Isten. Ne szalasszunk el egyet sem kibontani!

Minek nevezzelek?

"Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai." (1Kor 12,27) 

Te vagy a legcsodálatosabb nő/férfi! Te vagy életem értelme! Benned találtam meg a másik felemet! Minket az Isten is egymásnak teremtett! Ön a cég húzóembere! Mihez kezdenénk a tudásod nélkül! Te rakás szerencsétlenség! Éveket veszel el az életemből! Ha nem lenne a gyerek, már rég kivágtalak volna! Maga miatt maradtunk le a konkurenciától! A tavalyi veszteség kizárólag az Ön munkája miatt ekkora!
Halljuk nap mint nap. Hol ezeket, hol azokat. Emberek között élünk, közösségeknek vagyunk részei. Pillanatról pillanatra változik megítélésünk mások szemében. Hol így gondolnak ránk, hol úgy. Mi pedig sodródunk a dicséretek és szidások között. Megtesszük amit tudunk, aztán várjuk az eredményt.
És sokat adunk az eredményre. Mert számít, hogy mit gondolnak rólunk mások. Sokszor nagyon is számít. Egy-egy jó szó, vagy dicséret lendületet ad és inspirál, míg a negatív kritika nagyon le tud törni. Hol örülünk, hol bosszúsak vagyunk. Mélyen egyetértünk vele, vagy igazságtalannak tartjuk. És akkor még nem esett szó az őszinteségről és az önző érdekekről.
Sokszor szinte csak az számít, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, és gyakran szem elől tévesztjük, hogy mit gondol rólunk Isten. Pedig az Ő szemében mi Krisztus testének tagjai vagyunk. Részei a Megváltónak. Mondhatnánk, hogy hűha, ez nem semmi, meg hogy erős. Igazából nincs rá megfelelő szó. Ilyen őszinte szeretetet csak Isten képes adni. Értékét és jelentőségét nem tudjuk kifejezni. Igazából nem is kell. Csupán meg kell élni. És ez csodás...

Egy kis figyelmet kérek!

"Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd!" (Jób 5,17)

Az egyik legmegalázóbb dolog az, amikor átnéznek az emberen. Amikor nem veszik észre, nem foglalkoznak vele. A gyermek számára is az a legnagyobb büntetés, ha szüleit hidegen hagyja az, amit tesz. Amikor lénye érdektelenné válik. Az érzelem legyen pozitív vagy negatív, de semmi esetre se legyen semleges. Az nagy kárt tesz. Az ember érző lény. Szüksége van az érzelmekre. Érzelmet kapni is szeret.
Isten jó szülő. Pontosan tudja ezt. Szeretete eláraszt bennünket, ha hű és kedves gyermekei vagyunk. Ugyanakkor igazságosan és határozottan fedd minket, ha letérünk az ő útjáról. Érzelmeit közvetíti felénk. Mi pedig vágyunk erre. Legyen akár kedves "simogatás" vagy atyai feddés. Csak a kapcsolat meglegyen. Csak jöjjön visszajelzés tőle. Csak érezhessük, hogy ott áll mellettünk, figyel ránk, reagál tetteinkre, szavainkra, gondolatainkra.
Ebben tökéletesedik ki a boldogságunk. Ez ad erőt a hozzá vezető úton, és ez teremt értékrendet bennünk. Boldogok lehetünk akkor is, ha megfedd minket, hiszen ekkor is azt érezhetjük, hogy fontosak vagyunk számára, hogy velünk van. Gondja van ránk, és nem akarja, hogy eltávolodjunk tőle. Mert ő mindig velünk akar lenni. S ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

Ízzel, lélekkel

"Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek." (Mt 5,13)

Már egész kiskoromban szerettem a konyhában segédkezni. Emlékszem, egyszer belekóstoltam egy lábasba, és fintorogva jelentettem ki: "Ez rossz." Erre anyám elmagyarázta, hogy nem rossz az, csak még íztelen. Nincs megsózva.
Aztán megtanultam, hogy még a legédesebb süteménybe is kell egy kis só, mert az kihozza az ízeket. Persze sok nem kell belőle, mert ugye az érfalak, meg az infarktus, de mértékkel nélkülözhetetlen.
Sónak lenni különös feladat. Aki a világ sójaként él, ízt visz a világba. Megadja az igazi karakterét, az igazi értékét, ízét az életnek. Alapjait határozza meg. Az emberek számára ehetővé, ízessé teszi az életet.
Jézus ezt a feladatot szánja nekünk. Sóvá válni. A föld sójává. Megízesíteni a világi életet. Megmutatni mások számára, hogy milyen az igazi élet íze. Vannak, akik sósabban szeretik, másoknak elég egy csipetnyi. A mi feladatunk, hogy megérezzük, kinek hogyan kell tálalni.
Együttműködni Jézussal, az ő keze által hintett sónak lenni, csodás feladat. Felemelő, megtisztelő. Az íztelenné válást elkerülni kihívás. Sok erőfeszítés, küzdelem az ára. De megéri, hiszen hűséges munkánknak megvan a jutalma.

A szívek vizsgálója

"Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van." (1Sám 16,7)

"Szerelem első látásra. Meglátni és megszeretni. Én már az elején láttam... Már messziről láttam..." Csak néhány példa a magyar nyelvből, mely azt mutatja, milyen sokra tartjuk azt, amit látunk, s bizony könnyen ítélünk az első benyomás alapján.
Legtöbbször az első találkozáskor eldöntjük, valaki szimpatikus vagy sem, és az első megérzés meghatározó lesz a későbbiek során. Az elhamarkodott ítélet emberi tulajdonság. Mélyebb ismeretség nélkül ítélünk meg másokat, ugyanakkor felháborodunk, ha velünk is így bánnak.
Szerencsénkre az Úr nem így tesz. Őt nem érdekli a külsőnk, a megjelenésünk, nem foglalkozik azzal, hogy testünk tökéletes-e vagy esetleg valamilyen fogyatékossággal élünk, nem számít a testsúlyunk, vagy hogy épp jól áll-e frizuránk. Nem gond, ha smink nélkül állunk elé, és az sem zavarja, ha nehezen találjuk a szavakat, amikor hozzá szólunk.
Egy dologra kíváncsi csupán: mi van a szívünkben. Ki tudunk-e onnan szórni minden felesleges dolgot, és helyet tudunk-e készíteni az ő számára, vagy sem.
Blase Pascal, a híres matematikus mondta, hogy minden ember szívében egy Isten alakú űr van amit egyedül csak Isten képes betölteni. Ebben az űrbe belepréselhetünk mi más dolgokat, azonban ezt az űrt tökéletesen sosem tudjuk kitölteni mással, így sosem lesz tökéletes egység és harmónia benne.
Adjuk át szívünket az Úrnak. Engedjük, hogy utolsó zugáig átvizsgálja, és beleköltözhessen, hogy valóban az ő békéje uralkodjék bennünk.

Megbocsátás

"... és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;" (Mt 6,12)

Imádkozzuk, mondjuk. Nap mint nap. Már-már szinte gépiesen. Mert erre tanított Ő. Azt mondta, így imádkozzunk. Hát imádkozunk. Azt tartjuk, ez az egyik legszebb imánk. Az Úr imádsága.
Aztán ha belegondolunk, felszisszenünk. Úgy bocsássa meg Atyánk a mi vétkeinket, ahogy mi bocsátunk meg azoknak a testvéreinknek, akik ellenünk vétkeznek és akik minket megbántanak?!
Ez erős. Hiszen sokszor száll a szitokszó, vagy gondolat, szikrázik belőlünk a felháborodás, a düh, ha valaki nem úgy tesz, ahogyan azt mi elvárjuk tőle. Elönt minket a méreg, ha valaki megbánt bennünket, és szélsőséges esetben még arra is képesek vagyunk, hogy egy rokonnal évekig, évtizedekig nem beszélünk, mert valamin (amiről talán már nem is tudjuk, hogy mi volt az) egykor összekaptunk.
Könnyen tudunk legyinteni, hogy "hát kérem, ilyen a természetem", meg hogy "én is emberből vagyok". Csak azt felejtjük el, hogy imánkban ezt adjuk mérceként az Úrnak. Bocsásd meg nekem Uram a vétkeimet, de úgy, ahogy én bocsátok meg másoknak.
Legközelebb, ha a Miatyánkot mormoljuk, gondoljunk erre, és örüljünk, hogy Isten nem a mi mércénk szerint mér bennünket...

Itt vagyok, Uram!

"Szólj Uram, mert hallja a te szolgád." (1Sám 3,10)

Sámuel nem ismerte még az Úr igéjét, hiába szólította az Úr, az ifjú nem tudta, hogy Isten szól hozzá. Végül mégis egymásra találtak. Ehhez persze kellett az Úr kitartó szeretete, és kellett Éli segítsége, aki rávezette Sámuelt, hogy a hang, melyet hall, az Úré.
Isten minket is hív. Nekünk is szól, minket is keres. Lehet, hogy nem hallható hangján, lehet, hogy a Szentírás nekünk szánt igéin keresztül, lehet, hogy egy jó barát szaván át, lehet, hogy az istentiszteleti igehirdetésben, lehet, hogy egy facebook vagy blogbejegyzésen keresztül, de nap mint nap keresi velünk a kapcsolatot. Mondanivalója van nekünk, terve van velünk. Minden titkát megosztja velünk, kérdés, hogy észrevesszük-e őt, meghalljuk-e szavát.
Ne gondoljuk, hogy Isten csak szélviharral kísért mennydörgésben jelentheti ki magát, ne gondoljuk, hogy égi csodákban van csak jelen. Legtöbbször teljesen hétköznapi dolgokon keresztül szól hozzánk, hiszen ezek a dolgok azok, melyekre nyitottak vagyunk, melyeken keresztül elérhet minket.
Keressük hát őt életünk minden történésében. Vegyük észre, halljuk meg. Figyeljünk szavára. Éljünk meg minden pillanatot úgy, hogy keressük benne az Isten üzenetét, és csodálatos módon tapasztalhatjuk majd meg a nekünk szánt ajándékait. Legyen mindig nyitott a fülünk, hogy amikor kell, meghallhassuk szavát.

Megváltásunk ára

"Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái." (1Kor 7,23)

(Fotó: The passion of the Christ)

Gyerekkoromban nagy álmom volt egy számítógép. Hosszú ideig gyűjtögettem rá a pénzem, takarékoskodtam, és kimondhatatlan öröm volt, amikor végre kezembe foghattam az új szerzeményem. Nagy becsben tartottam, vigyáztam rá, mert tudtam, komoly erőfeszítések, lemondások árán jutottam hozzá.
Minél hosszabb ideig tart a várakozás, minél több lemondás után jutunk hozzá az áhított dologhoz annál nagyobb becsben tartjuk, és annál szomorúbbak vagyunk, ha máshoz kerül és ő nem jól bánik vele.
A mi álmaink, vágyaink, elképzeléseink elenyésznek Isten hatalmas terve mellett. Ő is kimondhatatlanul vágyik ránk, és komoly árat fizetett értünk. Jézus kereszthalála a valaha kifizetett legnagyobb ár és váltságdíj. Boldogok lehetünk, hogy valaki számára ilyen értékesek vagyunk. Komoly árat fizetett, és ezért magának váltott minket. Senkivel nem akar osztozni rajtunk, csupán önmagának szeretne bennünket. És mindezek után nem rabszolgaságra, sanyargatásra, önkényeskedésre szán minket, hanem soha el nem múló boldogságát akarja nekünk adni. Cserébe pedig csupán annyit kér tőlünk, hogy legyünk egészen az övéi. Ugye nem is olyan nagy kérés...