Gyermekség

"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." (Mk 10,14)

Egy kisgyermek világa a felnőtt számára már nehezen érthető. Amikor a csöppség a játékba merül, akkor a rongybabák életre kelnek, az ólomkatonák harcba masíroznak, a plüss állatok kalandokat élnek át, a játékautók száguldoznak a könyvekből épített alagutak alatt. A kisgyermek teljes elragadtatásban játszik. Körülötte semmi nem az, aminek látszik, minden más dimenzióba kerül, minden életre kel, átalakul. Ehhez nem kellenek, hogy csodák történjenek. A rongybaba tud járni akkor is, ha valójában egy lépést sem tesz, és a katonahadnak meg sem kell magától mozdulnia, mégis élő hadsereg lesz belőle.
A felnőttek világa más. Számunkra a párna párna, a könyv könyv, a rongybaba pedig egy élettelen textilhalmaz.
A felnőtteknek csoda kellett, hogy higgyenek Jézusban. Mutass valami csodát, valami jelet! - kérték. Még tanítványai is elbizonytalanodtak néha. A gyermekek azonban úgy mentek hozzá, hogy nem törődtek a csodáival, a bölcsességével, a farizeusokkal és az apostolokkal. Örömmel mentek, az elragadtatás mozgatta őket. Jézus érezte ezt. Tudta ezt.
Ha az Úr csodáit várjuk megerősítésképpen, ha a bölcsességek, tanítások betűi közt bolyongunk, akkor elmulasztjuk a tiszta találkozást Jézussal, és haszontalanná válik vallásosságunk. Merjünk gyermeki elragadtatással Jézushoz futni. Merjünk őszinte, gyermeki hittel hozzá hajolni. Mert az Úr ilyeneknek készítette az Ő országát.

Tattoo

Íme, tenyerembe véstelek be. (Ézs 49,16)

Gyerekkoromban ismertem egy idős embert, akinek alkarjára egy hatalmas szív volt tetoválva benne a Kati névvel. Nem értettem a dolgot, mert a feleségét Marika néninek hívták, gyerekük pedig nem volt. Nem tudtam ki az a Kati és miért írta kitörölhetetlenül bele a testébe.
Aztán később kiderült, hogy fiatalkori szerelmének nevét vésette bele karjába. A szerelem elmúlt, a jel ott maradt. Örökre. Mert a tetoválás kitörölhetetlen. Mindig, mindenkor emlékezteti viselőjét. Emlékezteti a fergeteges szerelemre, egy őrült nyárra, örök szövetségre, hirtelen pillanatra. Arra, ami miatt a jel a testre került, és arra, ahogyan oda került. Örök és eltüntethetetlen.
Az öreg élete során százszor, ezerszer megnézte Kati emlékét. Sosem felejtette el. Akkor sem, amikor örök hűséget fogadott Marikának, akkor sem, amikor évtizedeket élt le Kati nélkül. Sosem akarta eltüntetni a tetoválást. Sosem bánta meg, hogy tű alá feküdt.
Isten is bevésett minket tenyerébe. Nem csak a nevünket, arcunkat is. Minden sejtünket, minden szavunkat, gondolatunkat. Életünk minden pillanata ott van nála, ott van rajta. Nem egy ifjúkori fellángolás eredményeként vagyunk ott, nem egy hirtelen ötlet vagy elszánás miatt. A világ teremtésekor már eldöntötte, és az örökkévalóságnak szánva kerültünk fel tenyerére. Tenyerén hord minket. Sosem feledkezik meg rólunk, mert minden pillanatban lát minket. Tudja, hogy kitörölhetetlenek vagyunk. Tudja, hogy döntése egyszer s mindenkorra szól. Így látta jónak.

Jövőkutatás

Add tudtomra, URam, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! (Zsolt 39,5)

Mindannyian feltesszük életünk során legalább egyszer a kérdést: vajon meddig tart földi életünk? Vajon mennyi idő van számunkra kimérve, milyen hosszú lesz életünk? A lelkesebbek elkezdik kutatni ezt, nézik a tenyerükön az életvonalat, esetleg jövőbe látót is felkeresnek, vagy felhívják valamelyik kereskedelmi tévében a jóst, több száz forintos percdíjért.
Az élet hosszának kutatása nem új keletű. Már az ószövetség embere is a napok számát akarta tudni, megismerni azt, amit csak Isten ismerhet. A kérdés viszont az, mi a kutatás célja. Miért akarjuk tudni életünk hosszát? A zsoltáríró mulandóságával akar szembesülni. Rádöbbenni arra, megerősödni abban, hogy a földi élet véges, szűkösen véges. Hogy lehet, hogy már nem lesz holnap. Lehet, hogy amit ma elrontottunk azt holnap már nem tudjuk kijavítani, jóvá tenni. Egy megbántott baráttól nem tudunk bocsánatot kérni, egy elmulasztott ölelést nem tudunk bepótolni, a ki nem mondott kedves szavak pedig örökre bennünk maradhatnak. És az Úr hívó szavára nem tudunk őszintén felelni. Mert addig, amíg életünk tart, addig minden pillanatban van idő és mód arra, hogy Isten nekünk szóló meghívására odaszánással feleljünk. De a halál ezt a lehetőséget véglegesen, visszafordíthatatlanul lezárja. Isten ítélőszéke előtt állva nem kiálthatunk fel, hogy jé, tényleg létezel, most már hiszek. Ott már nincs lehetőség. Ott már csak az elszámolás van.
Vajon a ma emberét is ezek a gondolatok vezetik, amikor jövőjét fürkészi?

Kegyelem és egyebek

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez." (Ef 2,8)

Keresztyén ember számára a legnagyobb ajándék Isten üdvösséget szerző kegyelme. Hálásak vagyunk ezért, és köszönettel fordulunk az Úr felé. De vajon úgy gondoljuk, hogy ez az ajándék elég a számunkra? Ha csak és kizárólag az üdvösséget adó kegyelmet kapnánk az Úrtól, megelégednénk vele? Kell nekünk annál több, mint az örök élet ajándéka? Ne hamarkodd el a választ!
Ha súlyos betegségben kérnéd az Urat, hogy gyógyítson meg, de Ő azt felelné, hogy nem veszi el a betegségedet, de megkapod az üdvösség ajándékát, megelégednél? Ha azt kérnéd Tőle, hogy tartsa meg gyermekeidet, de Ő hazahívná őket magához, miközben azt mondaná, hogy viszont megkapod az üdvösség ajándékát, köszönettel fordulná felé? Ha biztos fedelet kérnél fejed fölé, de Ő elvenné azt tőled, ha munkád megtartását kérnéd, de Ő munkanélkülivé tenne, viszont eközben neked adná az örök élet ajándékát, megelégednél?
Ha semmi mást nem kapnánk az Úrtól, csupán az üdvösséget, azt mekkora ajándéknak tekintenénk? Meglátnánk akkor is hatalmasságát, jóságát és irántunk való feltétel nélküli szeretetét?
És ha túláradó jó szándéka eredményeként az üdvösség mellé más kegyelmi ajándékokat is kapunk, tudunk azokkal megelégedni? Tudunk hálát adni az ajándékokért, az áldásokért, vagy hálánkat árnyékolják további igényeink?

Sziklafalak

"Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4,16)

Egy hatalmas, meredek sziklafal előtt állunk. Magassága több tíz méter. Lépcső, létra nincs, csupán a csupasz kőfal mered előttünk. Eső mosta moha borítja, olyan csúszós, hogy megkapaszkodni sem tudunk benne. Képtelenség akár egy lépést is tenni rajta felfelé, a feladatunk pedig az, hogy átjussunk a másik oldalára.
Megoldhatatlan, sőt lehetetlen feladatnak tűnik. Úgy gondoljuk, esélyünk sincs rá. Először még próbálkozunk, néhány ugrással. Egy-két erőtlen kapaszkodás, lecsúszás, esés. Aztán kétségbe esve legyintünk, és feladjuk, majd elkönyveljük magunkban, hogy az átjutás semmilyen körülmények között nem történhet meg.
Egyszer csak helikopter hangját halljuk a távolból. A gép egyre közelebb ér, majd megáll felettünk. Ajtaján kötelet dobnak ki, mely egészen a földig ér le. Először hitetlenkedünk, majd bátortalanul megkapaszkodunk benne. Derekunkon rögzítjük a kötelet, megmarkoljuk, és várunk. A gép lassan emelkedik, mi pedig egyre távolodunk a földtől. Látjuk, ahogy a leküzdhetetlen sziklafal mentén emelkedünk. Semmit sem kell tenni, sem ugrálni, sem mászni, csupán erősen kapaszkodni a kötélben, és ráhagyatkozni a helikopterre.
A gép végül a sziklafal fölé emel minket, majd a másik oldalán lassan a földre érünk. Eloldjuk a kötelet, megmozgatjuk tagjainkat, miközben a gép tovább repül.
A lehetetlen, megoldhatatlan, elérhetetlen feladatot teljesítettük. Átjutottunk. Nem kellett másznunk, nem kellett saját erőnkre támaszkodnunk, csupán bizalmunkat a helikopter vezetőjébe vetnünk, és erősen kapaszkodnunk a kötélbe.
Sokszor megnehezítjük az Úr dolgát, amikor mindenáron tevőlegesen akarunk előbbre jutni. Hagyjuk, hogy felemeljen minket. Hagyjuk, hogy előbbre vigyen minket. Hagyjuk, hogy átvigyen a leküzdhetetlen sziklafalon.

Egy kis nyelvtan

Ezt mondja az Úr: "Ugyan kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék?" (Ézs 46,5)

Alaposan megtanultuk iskolás korunkban a melléknevek fokozását. Tudjuk, hogy van alapfoka, középfoka és felsőfoka egy melléknévnek. És aki lelkes volt, az azt is megtanulta, hogy létezik a túlzófok is.
Gyakran alkalmazzuk ezt a fokozást akkor, amikor az Urat próbáljuk jellemezni. Mondjuk, hogy Ő a legjobb, a legigazságosabb, vagy hogy a legeslegnagyobb. Igyekszünk minden erőnket és nyelvtani tudásunkat összeszedni ahhoz, hogy kifejezzük az Úr tulajdonságait. Ezzel azonban hatalmasat tévedünk.
Ahhoz ugyanis, hogy valaki a legjobb legyen, több, hasonló jónak kell megmérettetnie. A legnagyobbat is számos hasonló nagyság közül tudjuk csak kiválasztani. És a nagyon igazságosak közül lehet a legeslegigazságosabbat meghatározni.
Istent azonban nem hasonlíthatjuk össze semmivel és senkinek. Ahhoz, hogy Isten legyen a legjobb, ahhoz több, hasonló jóval kell egybevetnünk. A teremtett világban azonban nem létezik senki és semmi, akinek jósága akár csak a legapróbb mértékben is megközelítené az isteni jóságot. Mert az Úr nem jobb, legjobb vagy legeslegjobb, hanem Ő maga a JÓ. Hasonlóképpen nem lehet Isten senkinél igazságosabb, vagy bárkik közül is a legigazságosabb, hiszen Ő maga az IGAZSÁG.
Isten tulajdonságait nem lehet és nem is szabad a teremtett világ jellemzőihez mérni, azokkal összevetni. Az Ő tulajdonságai túl vannak a földi dimenzión. Közöttünk vannak jók és jobbak, vannak igazak és igazabbak, léteznek szerető és szeretőbb emberek, de tulajdonságaink semmilyen körülmények között nem mérhetőek össze az isteni jellemmel.