Kaszálok. Testem, karjaim izmai megfeszülnek. Minden erőm lendületbe megy át. A kasza megindul, és éles pengéje semmi máshoz nem hasonlító sercegéssel dönti le a vágnivalót. Egyenletes, lendületes mozgással haladok, lábam előtt sorra hanyatlik a zöld. Kíméletlen eszköz. Semmit nem hagy maga mögött érintetlenül, minden szálat utolér az elhatározás. A munka során lassan kopik a kasza éle. Egyre nehezebben vág. Fárasztóbb az aratónak, vontatottabb az aratás.A fenőkő szikrát vetve suhan végig a szerszám élén. Sercegve hántja le róla azt, ami az élét gátolja. Szikrázva húzza élesre a kaszát, hogy lendületet véve ismét betöltse szerepét: vágjon válogatás nélkül, az arató szándéka szerint.
Egy nagyobb kőben akad meg a szerszám, és a lendület meggyűri a kasza hegyét. Előkerül a kalapács és az üllő, és a kíméletlen vágóeszköz maga is áldozattá válik. Sorra sújt le az ütleg, egyengeti a kasza hegyét, hogy tökéletes legyen, és tökéletesen töltse be mestere akaratát.
S ha elkopik, ha csorbaságán már nem lehet segíteni, ha a fenőkő, az ütleg és az útjába kerülő kövek már úgy meggyötrik az anyagát, hogy többé nem használható, akkor félrehajítjuk. Emléke hamar feledésbe megy, és jön az új szerszám, az új kasza, mellyel tovább folyhat az aratás. Mert nem a kasza a lényeg, hanem az aratás. A régi szerszámot pedig lassan semmivé eszi az enyészet.
Sokszor kérjük az Urat, hogy hadd legyünk eszközök kezében, használjon minket is munkájához. Én azonban félek kimondani ezt a kérést. Félek kasza lenni az Úr kezében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése