Édesszájúak

"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." (1Jn 1,9)

 A minap egy gyerekeknek szóló könyvben olvastam azt a történetet, amiben egy kislány elcsent egy tábla csokoládét a boltból. Ezt követően olyan bűntudata lett, hogy nem bírta megenni az édességet. Amikor a gyermekórán az evangélista arról beszélt, hogy milyen fontos átadni bűneinket Jézusnak, és hogy csak ez vihet el minket hozzá, a kislány sírva szaladt el.

Mi is halljuk Jézus hívó szavát, és halljuk az útmutatását is. Tudjuk, hogy csak akkor juthatunk el hozzá, ha mi is lába elé tesszük bűneinket. Ha van erőnk és hitünk minden bűnünket igaz szívvel elé vinni és neki átadni. Mert Jézus nem veszi le rólunk önkényesen a bűnöket. Nem szabadít meg a terhünktől, csak akkor, ha mi adjuk azt át neki.

Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és nem várhatunk türelmetlenül a szabadításra. Nem reménykedhetünk a megkönnyebbülésben, csak akkor, ha mi is megtesszük azt az egy lépést, melyet egyedül mi vagyunk képesek meglépni. Jézus kinyújtott karral, felfordított tenyérrel nyúl felénk, de csak mi vagyunk képesek nyomasztó bűneinket a kezébe tenni. Erőszakkal nem veheti, és nem is veszi el tőlünk.

Bűneinket felismerni és meglátni azt, hogy ezek elválasztanak az Úrtól bennünket: fontos dolog. De csak és kizárólag akkor kerülhetünk igazán közel Jézushoz, csak akkor lehetünk teljes szívvel és lélekkel az övéi, és csak akkor lehetünk méltóak istengyermekségünkre, ha ezeket a bűnöket egytől egyig át tudjuk neki adni. Az nem működik, ha kiválogatunk néhányat, és azokat megtartjuk, mert azoktól megszabadulni kényelmetlen, nehézkes, megalázó vagy kellemetlen. Azt nem lehet megtenni, hogy a bűnök kilencvenkilenc százalékát átadjuk, de azért egyet megtartunk magunknak.

A kislány végül visszavitte a tábla csokoládét, és mindent elmesélve odaadta az eladónak. Nagyon szégyellte magát, nagyon kellemetlen volt számára, de utána kimondhatatlan öröm és boldogság töltötte el a szívét, mert minden bűnét átadta Jézusnak.

Emlékszel még, hogy hová dugtad a te csokoládédat? Keresd elő, és indulj!

Hit(t)ed volna

"Menj el, és legyen a te hited szerint." (Mt 8,13)

Számos helyen találkozunk az evangéliumban olyan szituációval, amikor Jézus nem csupán egyoldalúan megold egy helyzetet, hanem a segítséget várótól is aktív közreműködést kér. Nem azért, mert egyedül nem képes a megoldásra, hanem azért, hogy az illető átérezze a kapott segítség súlyát, és ő maga is megmutassa a megoldás iránti vágyát.
Álljunk meg egy pillanatra, és ízlelgessük ezeket a szavakat: legyen a te hited szerint. Érjük? Érezzük?
Gondoljuk csak végig! Hiszed, hogy én meg tudlak gyógyítani? Valóban hiszed? Szilárdan meg vagy róla győződve? Nincs benned semmi kételkedés? Egészen biztos vagy benne? Hát legyen a te hited szerint...
Mi van akkor, ha kérjük a segítséget, de lelkünk mélyén kissé kételkedünk. Sőt, ha kicsit bizonytalanok vagyunk, és bár hisszük, persze, hisszük, de azért mi van, ha mégsem…
Voltunk már úgy, hogy kértünk valamit az Úrtól, és lelkünk mélyén reménykedtünk, hogy nem hitünk erőssége lesz a mérce?
Előfordult, hogy hitünket csak a kötelezően elvárható mértékűnek éreztük, és mögötte bizonytalanság volt? És hogy minél "hihetetlenebb" dolgot kértünk, annál nagyobb volt ez a bizonytalanság?
Elfogadható segítségnek tartanánk, ha minden kérésünkre azt válaszolná az Úr, hogy "legyen a te hited szerint"? Ha azt mondaná Jézus, hogy innentől minden kérésed teljesül, ha valóban hiszed, hogy Ő képes teljesíteni, hány kérésed teljesedne be? Mind? Fele? Alig tizede?
Lelked mélyén, teljes meggyőződéssel, bizonytalanság nélkül hiszed, hogy az Úr képes egy halálos betegséget egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltüntetni, egy háborút egy szempillantás alatt lezárni, egy földrengés romjait másodpercek alatt újjáépíteni…
Van a válaszaidban bizonytalanság? Ne csüggedj! Jézus ezzel együtt kimondhatatlanul szeret!

Parancsolat 2.0

"Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket. " (Mt 5,43-44.)

A zsidóság fennmaradásának, gyarapodásának és néppé szerveződésének egyetlen útja az volt, ha kíméletlenül leszámolt minden olyan ellenségével, aki ezt a fejlődést meg akarta bontani. A törvények is világosan rendelkeztek: "Ne szánakozz rajta! Életet életért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért!" Ezt a törvényt adta az Úr a népének, és ennek a törvénynek a szelleme vonul végig az Ószövetség lapjain, amikor százezer számra mészárolja le a zsidó nép azokat, akik életére, létére törnek.

Ez a szellem uralkodott Jézus idejében is. A zsidóság követte a törvényt, természetes volt számára az ítélkezés ezen formája. És ebben a közegben megjelenik Jézus, aki a régi törvényt felülírva új parancsot ad az őt követőknek. Az új törvény az ellenség szeretetére épül.

Ha mindezt végiggondoljuk, elképzelhetjük azt a döbbenetet, melyet Jézus e kijelentése kivált az őt hallgatókból. Évezredes hagyományukkal, szokásaikkal teljesen ellentétes parancs születik.

Mára gyökeresen átalakultak a körülmények, a szokások. A keresztény hitben a szeretet parancsa lett a legfőbb parancs. Egy olyan szemlélet, mely alapjaiban kell, hogy meghatározza minden pillanatunkat. Egy olyan szűrő, melyen kivétel nélkül át kell engednünk minden szavunkat, tettünket, gondolatunkat.

Keresztény életünkben semmi esetre sem engedhetjük meg, hogy a régi és az új törvény harcot vívjon. Hogy a régi törvény bármely esetben is erősebb legyen, vagy akár csak megjelenjen életünkben. Ezt végiggondolva azért nem olyan könnyű teljesíteni az új parancsolatot…

Helyünk a világban

"Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság." (Jn 17,15,17) 

Még ma is sokan gondolják azt, hogy a keresztyénséggel együtt valami különleges védőburkot kapnak, ami megvédi őket a világi bajoktól. Egy keresztyénnel nem történik tragédia, nem sújtja veszedelem, nincsenek gondjai. Mintaértékű az élete, elkerüli a betegség, és állandóan valami megbonthatatlan szeretet lengi körül, árad belőle. Már persze akkor, ha jó keresztyén az illető. - teszik hozzá sokan.
Ha ezt a gyermeki, a hitünk alapjaitól távol álló gondolatot félretesszük, láthatjuk, hogy Jézus egészen másról beszél, és egészen másért imádkozik, amikor értünk szól.
Az, hogy a keresztyének is részei a világnak, magában hordozza azt, hogy ugyanúgy érik őket is azok a megpróbáltatások, melyek bárki mást. Nem világtól elszakadt, abból kiemelt, azt a magasból szemlélő emberek a keresztyének, hanem a világ aktív részesei, szereplői, tagjai. Jézus sem megy ezzel szembe, nem azt kéri az Atyától, hogy szeparálja el a kiválasztottakat a világtól, hogy emelje ki őket belőle, hogy burkot vonjon köréjük. Egész más síkon mozog. Imádsága lényege, hogy mindazok, akik a kegyelmi kiválasztásban részesülnek, Isten igéje által megszentelődjenek.
A megszentelődés pedig nem más, mint az üdvrendünk utolsó, beteljesítő fázisa. Istennek az a munkája, mely eredményeként egyre határozottabban mondunk nemet az istenellenes dolgokra, és egyre teljesebben odaszánjuk magunkat az Úrnak. Mindez tehát a keresztyén ember földi életének beteljesedése. Mindaz, amit Isten kegyelméből itt a földön elérhetünk.
Ezt kéri számunkra Jézus. Ezért imádkozik. S ha megértjük ennek lényegét, azonnal eltörpülnek mellette a földi javak, a világi élet problémái, a megpróbáltatások, a nehézségek. Rádöbbenünk, hogy egy olyan ajándék készíttetett nekünk, melyért soha nem tudunk eléggé hálásak lenni.

Erő és hatalom

"Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság." (1Móz 1,3) 

Vannak olyan pillanaton az életünkben, amikor egy ügy célegyenesbe ér, és úgy érezzük, semmi nem jöhet már közbe, jól mennek a dolgok, sikeres lesz az adott ügy. Úgy érezzük, hogy kezünkben tartjuk az események irányítását, minden egybevág, a kezünk alá dolgozik minden. Jó érzés ez. És a nagy örömök közepette hajlamosak vagyunk azt hinni, mi irányítjuk a dolgokat, a mi munkák eredménye, hogy minden simán megy. Boldogok, sőt büszkék vagyunk. Magunkra, a munkákra, az eredményünkre. Kicsit többnek gondoljuk magunkat, mint amik valójában vagyunk. Azt gondoljuk, hogy erősek, sikeresek vagyunk, alkotunk.
Ha megnézzük mindjárt a Biblia elején, a teremtés történetét, megdöbbenünk. Mindjárt az első sorokban megjelenik a teremtő Isten. Az alkotó Isten. Aki valóban hatalommal bír, és aki valóban erős. Aki mindenféle erőfeszítés, spekuláció, számítás és lobbi nélkül, egyszerűen a kimondott szó erejével alkot, sőt teremt. A semmiből, mindent. Nem kell többször nekifutnia, nem kell varázsigéket mormolnia, más irányból próbálkoznia, segítséget kérnie. Egyszerűen kimondja, és úgy lesz. Rövid, tömör, és elgondolkodtató mondatok alkotják a teremtés történetét. Legyen és lesz.
Hogyha ezek mellé állítjuk a mi "alkotásunkat", mindjárt szétporlik büszkeségünk, vélt dicsőségünk, sikerünk. Lemállik rólunk minden, és ott állunk csupaszon, tehetetlenül, bűnökkel ellepve. S rájövünk, hogy minden kísérletünk, próbálkozásunk eredménye csak és kizárólag Isten akaratán múlik. A valóban erős, hatalmas és mindenható Isten akaratán. És ha mindent jól csinálunk, végül büszkeség és öröm helyett már csupán az alázat és a hála érzése kaphat helyet lelkünkben.

Bizalom

"Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy." (Zsid 11,8) 

Sok ember szereti biztonságban tudni életét, mindennapjait. Szeretünk nyugodt körülmények között élni. Szeretjük a társadalmi békét, a biztos munkahelyet, saját házat, családot, nyugalmat.
Ábrahámnak is megvolt mindez, amikor az Úr útra hívta Kánaán felé. Ábrahám pedig engedelmeskedve Isten parancsának, elindult. Nem azért hagyta ott Hárán városát, mert rosszul érezte magát, vagy mert kirekesztette a társadalom. Nem is azért, mert biztató híreket hallott a távoli területekről. Nem kincset keresett, nem egy gazdagabb élet reményében indult útnak. Sőt, egyáltalán nem tudta, hová megy, és mi vár ott rá. Ábrahám hitt Isten szavának, hitt abban az ígéretben, melyet Isten adott neki, és ez alapján vállalta a utat, a kockázatot, a vándorlást, a bizonytalanságot. Ez alapján hagyta hátra biztos életét a bizonytalannak tűnő jövő miatt. S hogy ez a jövő mennyire volt biztos vagy bizonytalan, azt tudjuk a Bibliából, mint ahogy azt is, milyen út vezetett Józsué és a zsidó nép kánaáni honfoglalásáig.
Fontos, hogy eszünkbe jusson Ábrahám története akkor, amikor "biztos dolgokat" kérünk az Úrtól, és akkor, amikor "biztosítékokat". Amikor garanciát kérünk arra, hogy ha megteszünk vagy nem teszünk meg valamit, akkor ez vagy az lesz. Amikor szeretnénk pontosan tudni, hogy mi lesz. És különösen azt tudni, hogy nekünk az jó lesz.
Fontos, hogy Ábrahám mindig példa legyen előttünk, hogy tudjuk úgy meghozni döntéseinket, hogy előtte meghalljuk és meghallgatjuk Isten szavát. Mert ha jól figyelünk, rájövünk, hogy Isten a legkisebb döntésünkkor is ott áll mögöttünk, és vezet. Persze csak ha hagyjuk....

Kérem szépen!

"Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm 8,26)

A Szentírás arra tanít minket, hogy szüntelenül imádkozzunk, és tárjuk Atyánk elé kéréseinket. Ezt mi gyakran meg is tesszük, sokszor a valóságtól igencsak elrugaszkodottan.
Mert azt mi mindig és pontosan tudjuk, hogy mire van szükségünk. - gondoljuk. Erre alapozva pedig bátran öntjük az Úr nyakába kéréseinket.
Azokat a kéréseket, melyeket leginkább fizikai szükségleteinkre alapozunk. Kérünk földi boldogságot, egészséget, jó munkahelyet, szerencsét, sikeres vizsgát, gyors előrejutást, társadalmi elismerést... és ha még eszünkbe jut, hát bűneink bocsánatát is. Aztán ülünk, és várunk. Várjuk, hogy szépen összeszedett kívánságaink sorra teljesüljenek. Mintha csak az aranyhalat fogtuk volna ki. Ha pedig másképp alakulnak a dolgok, csodálkozunk, felháborodunk, számon kérünk. És szemrehányóan lapozzuk fel a Bibliát, hogy hát ott van: kérjetek és adatik. Akkor most mi van?! Hol marad a kérés teljesítése?
Jól tudja mennyei Atyánk, hogy mi a kívánságunk, de azt még jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Mert ahhoz, hogy értékelni tudjuk az egészséget, néha betegnek kell lenni, hogy megelégedjünk a munkánkkal, néha el kell veszítsük azt, hogy rádöbbenjünk, mekkora ajándék egy sikeres vizsga, néha el kell buknunk, és hogy igazán megérezzük mások szeretetét és közelségét, néha távol kell kerülni mindenkitől.
Ezek nem Isten büntetései, és nem is egy elfordult Isten csapásai. Ezek egy gondoskodó, védő és szerető Isten számunkra elkészített ajándékai. Mert ha belegondolunk, elfogadással mindig megnyugvást találunk az Atyánál.
Mindez nem azt jelenti, hogy kéréseinket nem kell az Úr elé vinni. Csupán azt juttatja eszünkbe, hogy vágyaink, igényeink gyakran távol esnek az Ő tervétől. Ezért is kell különösen hálásnak lenni, ha meghalljuk a Lélek szavát, és általa tudunk helyesen kérni.

Segítség!

"Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek a lakóhelyükről: a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár. Megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt. Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma." (Jób 2,11-13) 

Életünk során számos nehézség ér bennünket, melyek között vannak olyan mértékűek, amit egymagunk nem tudunk megoldani, elhordozni. Ilyenkor érezzük azt, hogy szükségünk van barátokra, társakra, akik segítenek a probléma megoldásában, feldolgozásában.
Aztán akadnak olyan helyzetek is, amikor mi vagyunk ezek a barátok és társak, amikor tőlünk várja valaki a segítséget nehézségeiben.
Segítséget nyújtani másnak sokféleképpen lehet. Jób barátai egy héten keresztül ültek mellett szótlanul. Akkora volt szerencsétlensége, hogy szólni sem tudtak róla, sem maga Jób, sem három társa. Segítség lehet személyes jelenlétünk, amikor átérezve a teher súlyát, szótlanul együtt hordozzuk azt. Segítség lehet, ha közösen próbáljuk megtalálni a probléma okát, és azt, hogyan oldható meg, illetve hogyan dolgozható fel.
 Isten minden problémára megoldást akar nyújtani. Ha valaki hozzánk fordul, nekünk az a feladatunk, hogy közvetítsük Isten segítségét. Hogy az Úr eszközévé váljunk, hogy vigasztaló szavainkban a Szentlélek szóljon.
A legnagyobb hibát akkor követjük el, amikor át akarjuk venni magunkra a problémát, és mi akarunk arra megoldást találni. Amikor ötletelünk, amikor saját korábbi gondjaink megoldását akarjuk ráhúzni az adott helyzetre, amikor instant megoldásokat kínálunk fel, amikor az "egyetlen jó megoldást" mondjuk el, akkor hibát hibára halmozunk.
Ha engedjük, hogy a Szentlélek feladatunkhoz utat nyisson, ha tudunk igazán a másik felé fordulni, és nem mi akarjuk megoldani a problémát, akkor érezni fogjuk, hogy Isten gondoskodó szeretete munkál bennünk. És ez az igazi segítség szükség idején.

Csak halkan, csak csendben...?

"Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az ÚR." (Jer 1,7-8) 

Keresztyének vagyunk? Mindenképpen. Hiszünk Istenben, Jézus megváltó művében, az örök életben. Hisszük, hogy mi, kiválasztottak az Úr rendelése szerint hozzá tartozunk. Az övéi vagyunk.
Jó keresztyének vagyunk? Igyekszünk. Olvassuk a Bibliát, járunk istentiszteletre, próbáljuk érteni amit olvasunk és hallunk, törekszünk arra, hogy az ige szerint éljünk.
Úgy gondoljuk, hogy ez elég? Gyakran. Beleesünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, ha rendszeresen olvassuk a Bibliát és imádkozunk, részt veszünk az úrvacsorán, segítünk, akinek tudunk, és dobunk a perselybe, akkor tulajdonképpen mi igen jó keresztyének vagyunk, és biztosan gyönyörködik bennünk az Úr, Ugye, hogy amikor ezeket a sorokat olvassuk, magunk is rájövünk, hogy ez azért erős túlzás lenne?
Keresztyénségünk nem abból áll, és különösen nem merülhet ki abban, hogy passzívan "jó keresztyének" próbálunk lenni. Megtenni minden "tőlünk telhetőt", aztán várni, hogy az Úr megsimogassa a fejünket. Mert bizony sokszor ezt a "tőlünk telhetőt" nagyon is szubjektíven értelmezzük. Meghatározzuk, hogy szerintünk mi az, amit mi még meg tudunk (vagy inkább meg akarunk) tenni, és ott meghúzzuk a vonalat. Ezen túl pedig nem lépünk egy lépést sem, és soroljuk is az okokat: "én arra már nem vagyok képes, tegyen valamit más is, nekem ehhez nincs erőm, miért pont én..."
Isten nem csupán passzív vallásosságot vár el tőlünk. Feladatunk hitünk mások számára történő megmutatása, feladatunk a bizonyságtétel, az evangélium hirdetése. Ha kell, tettekkel, ha kell, hangos szóval. Nem magunkért, és nem a magunk örömére, hanem Isten dicsőségére.

Csodák között

"Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára." (Lk 23,8) 

Előttünk van a kép? Jézust elfogják, Pilátus elküldi Heródeshez, hogy ítélje el ő. A verés, a korbácsolás nyomai már látszanak Jézuson. Mindenki érzi, hogy a helyzet veszélyes, hogy "okosnak" kell lenni, de nehezen tudnak mit kezdeni a szituációval, a tömeg nyomásával, a saját érdekeikkel.
Heródes nagyon megörül, amikor meglátja Jézust. Sokat hallott már róla. Hallott gyógyításairól, tanításáról, népszerűségéről. Örül, mert azt hiszi, végre csodát lát tőle. Úgy tekint rá, mint egy a városba érkező mutatványosra, vagy mágusra, aki majd elkápráztatja őt és egész udvarát különös "tudományával". Csodákat művel, hókusz-pókuszukkal nyűgöz le, gyógyít, átváltoztat, eltüntet, elővarázsol. Cirkuszt remél. Nem látja meg a verések nyomait, a tömegek indulatait, Jézus követőinek kétségbeesését, Jézust magát.
S amikor az Úr semmiféle "mutatvánnyal" nem áll elő, akkor csalódottan elküldi őt, mondván: bolond ez az ember, nincs semmi haszna.
Heródes várta Jézustól a csodás. Várta akkor, amikor a csoda éppen zajlott, és ő maga is részese volt. Egy olyan csoda résztvevője, közvetlen közeli szemlélője volt, melyhez hasonló sem előtte sem utána nem történt még. Olyan csodát láthatott volna Heródes, mely a világ alapjait változtatta meg. De képtelen volt meglátni.
Sokszor mi is várjuk a csodát. Várjuk, hogy velünk vagy környezetünkben történjen valami nagy dolog. Ami Istentől jön, amiről látszik, hogy nem földi. És e várakozásunk közepette sokszor mi sem látjuk meg a csodákat. Mert beleesünk abba a hibába, hogy előre eltervezzük, mit szeretnénk látni. Kívánságlistával állunk Isten elé, hogy ilyen meg ilyen csodát tegyen, és akkor még jobban hiszünk, akkor igazolva látjuk az igét.
Az Úr nap mint nap véghezviszi csodáit ma is. De ha saját vágyaink, elképzeléseink szerint szeretnénk meglátni azokat, kevés az esélyünk rá, és elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megélő résztvevői legyünk Isten csodáinak.

Jelmeztelenül

"Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat." (2Kor 5,10) 

A gyermekkor egyik kedves szórakozása a jelmezbál. Szeretik a gyerekek, ha rövid időre különös lények, tárgyak, emberek szerepébe bújnak, és egy kis időre különös csodavilág közepén érezhetik magukat. Csodálatos és ötletes jelmezek születnek, és a benne búvó gyermek szinte felismerhetetlen. - Ki volt a szénakazal a farsangon? - kérdezgetik a gyerekek, szülők. - Nagyon jó volt a jelmeze! Aztán még hosszú ideig beszédtéma a jól sikerült mulatság.
Sokan felnőttkorban is szívesen játszanak maszkabált. No nem csak farsang idején, hanem a mindennapokban is. Szeretnek álarc mögé bújni, eltakarni valós énjüket, másnak mutatni magunkat, mint amik valójában.
Szeretik mosolygós álarc mögé rejteni örök sérelmeiket, bosszúvágyukat, kiengesztelhetetlenségüket. Szelíd ábrázatú álarc mögé rejteni gőgösségüket, lekicsinylőségüket, fukarságukat. Teszik ezt azért, mert jobbnak, többnek, másnak akarnak látszani, mint valójában. Nem akarnak vesződni saját maguk formázásával, jellemük, lelkül kovácsolásával, egyszerűbbnek látják idilli maszkba burkolni csorbaságukat.
Sok embernek nem csak egy álarca van, hanem az élet minden területére gyártott magának. Van munkahelyre jómunkásember álarca, otthonra, családba jószülő álarca, társaságba jóbarát maszkja, vasárnapra jókeresztyén jelmeze. Mikor éppen mit kíván meg a helyzet vagy a környezet. És az ilyen ember valós énje, leplezetlen valósága sosem kerül elő. Úgy megszokja a maszkok viselését, hogy semmilyen élethelyzetben nem tud már önmaga lenni, mindig a jelmez szerint cselekszik. Ezzel azonban nem csak a környezetét csapja be, hanem önmagát is. És nem csak azzal, hogy önmaga előtt sem őszinte, hanem azzal is, hogy elhiteti önmagával, élete minden területén tökéletes, a legjobban hozza ki magából.
Mindezek során viszont elfelejti azt, hogy egyszer leplezetlenül, álarc és jelmez nélkül kell az Úr elé állnia, és számot adni életéről. És ha lehull az álarc, akkor ott lesz minden cselekedet a maga leplezetlenségében, az Úr nagyítója alatt. Válogassuk át a ruhatárunkat, amíg alkalmunk van rá!

Kicsi és nagy dolgok

"Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9,23-24)

Az életben sok dolog van, amit lehet "kicsit" csinálni. Lehet egy kicsit többet enni vagy inni a kelleténél, lehet egy kicsit többet dolgozni, egy kicsit többet olvasni az előre tervezettnél, lehet egy kicsit hangosabban hallgatni a rádiót a megszokottnál. Sok mindent lehet kicsit jobban vagy rosszabbul csinálni.
Egy dolgot azonban nem: Jézus nem lehet kicsit követni. Nem lehet kicsit szeretni vagy kicsit elfogadni. Mint ahogy Jézus sem egy kicsit váltott meg minket, nem egy kicsit adta oda életét értünk. Teljes egészében, teljen emberi és isteni mivoltával végigjárta a golgotai keresztutat, és teljes valóságában függött felszegezve a keresztfán. És teljességgel meghalt értünk. Nem volt kompromisszum. Nem volt egyezkedés, hogy most egy kicsi megváltás jön, aztán kész.
Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlan. Nem egy kicsit hív el minket és nem egy kicsit ígéri az örök életet. Választottai egyszer s mindenkorra megkapják azt teljes egészében.
Ezért azonban azt kéri, hogy mi is tejes egészében szánjuk oda magunkat neki. Nem azt mondja, hogy aki utánam akar jönni, az szakítson egy kis időt arra, hogy megtagadja magát, és ha van ideje, akkor egy kicsit vegye fel keresztjét. Nem. Egyértelműen üzen. Tagadja meg teljesen magát, vegye fel nap mint nap keresztjét, és kövesse Őt.
Mert aki csak egy kicsit is meg akarja menteni korábbi életét, aki csak egy kis szeletet is meg akar őrizni belőle, az végérvényesen, teljesen elveszíti az Úr ajándékait.