Vigasztalók

"Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket." (2Kor 1,3-4)

Ha gondunk, bajunk, bánatunk van, legtöbbször elvárjuk, hogy mások együtt érezzenek velünk, hallgassák meg panaszainkat, támogassák a mi álláspontunkat, véleményünket, és a lehető legtöbb segítséget nyújtsák nehéz helyzetünkben. Aztán amikor más kerül szomorú helyzetbe, meghallgatjuk panaszait, és sokszor hirtelen továbblépve rálicitálunk az ő bajára a miénkkel. Hiszen nekünk mindig van a tarsolyban egy "az semmi, bezzeg én..." fordulatú történet, melyben sokkal szerencsétlenebbek vagyunk, mint bajban lévő társunk.
Isten vigasztalást nyújt nekünk irgalmával, szeretetével, Szentlelkével. Bármekkora nyomorúságban is legyünk, Ő mindig ott áll, és vigasztal, elhordoz. Ugyanakkor irányt is ad nekünk azzal, amikor azt adja feladatul, hogy az isteni vigasztalással forduljunk mások felé szükség esetén.
Bajunkban várjuk az Úrtól a tökéletes, isteni vigasztalást. Feladatunk, hogy mi is így vigasztaljunk másokat. Hogy megtaláljuk annak a módját, hogyan segíthetünk legjobban a másiknak. Nem biztos, hogy biztató szavakkal, nem biztos, hogy tettekkel. Lehet, hogy csak arra van szüksége, hogy meghallgassuk.
Másokat vigasztalni, mások terheit elhordozni csak úgy lehet, ha nem a saját szemszögünkből vizsgáljuk a helyzetet, nem azt nézzük, hogy mi hogyan segítsünk, hanem azt, hogy neki mire van szüksége. Hogy az adott helyzetben mi nyújt számára vigasztalást. Mert amikor vigaszt akarunk adni, akkor félre kell tenni "jó kereszténységünket", félre kell tenni "remek segítőszándékunkat", félre kell tenni "hívőhöz méltó empátiánkat", és azt kell kutatni, hogyan tudjuk az isteni vigasztalást közvetíteni annak, akinek szüksége van rá.
Mert a tökéletes vigasztalásban nem mi vigasztalunk. Mi csak eszközök vagyunk. A munka és a dicsőség az Úré.

Szolgálataink

"A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta." (1Kor 12,7-10)

Ha azt kellene felsorolnunk, hogy mi az, amiben jobbnak, többnek gondoljuk magunkat másoknál, rövid gondolkodás után mindannyian tudnánk példákat mondani. Remek a memóriám, erősségem a matematika, nagyon jól tudok fogalmazni, magával ragadóan mesélek történeteket, jól bánok a gyerekekkel, van érzékem a zenéhez, festészethez, bármit meg tudok javítani, egy ezermester vagyok... és még sorolhatnánk.
Ugyanakkor ha arra kellene példát mondani, hogy mi az, amivel szolgálni tudok másoknak, amivel a közösségért, a gyülekezetért, egy kisebb csoportért tenni tudok, már sokkal kevesebb ötletünk támadna. Nem értek én semmihez, mások sokkal jobban csinálják ezt nálam, nem akarok én más dolgába beleszólni, a magamét megcsinálom, de máséhoz nem merek nyúlni, tudom, de nem tudom elmagyarázni... és más számtalan kifogás jut rögtön eszünkbe.
Pedig a Lélek mindannyiunkat alkalmassá tett valamilyen szolgálatra. Valamilyen területen mindenki kapott egy olyan többletet, mellyel másoknak segíthet. Nem kell óriási dolgokra gondolni. Egy gyermek számára, aki bukásra áll matematikából, nagy segítség, ha valaki elmagyarázza az egyenleteket. Egy idős ember számára segítség, ha megjavítják a kapuja zárját, és a kicsik is örömmel fogadják az izgalmas, régi történeteket.
Nem kell túlbonyolítani a dolgot. Fel kell ismerni a Lélek ajándékát, amit azért kaptunk, hogy szolgáljunk vele, és apró lépésekkel el kell indulni a szolgálat útján. Mert véka alá rejteni azt, amit azért kaptunk, hogy mások javára használjuk, az a Lélek elleni vétek.

Megterhelve

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. (Mt 11,28-29)

Sokan gondolják azt, hogy a keresztényeket nem érheti baj, mert vigyáz rájuk az Úr. Aztán ha mégis bekövetkezik valami negatív esemény, akkor azon morfondíroznak az emberek, hogy vajon "jó keresztény-e" az illető, mert a "jó kereszténnyel" biztos nem történik ilyen.
A valóság ezzel szemben az, hogy a keresztény embereket is érik nehéz és szomorú történések. Egy szeretett ember elvesztése, egy barátság megszakadása, anyagi nélkülözés, megaláztatások, hajléktalanság, munkanélküliség, éhezés ugyanúgy elérheti bármelyik keresztény embert, mint bárki mást. És nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ilyenkor Isten elfordul tőle, vagy hogy ez büntetés, valami korábbi vétket "bosszul meg" ezzel az Úr. Hiszen Isten maga a tökéletes jóság, hogyan gondolhatnánk, hogy ilyen kicsinyes, bosszúálló lenne.
Ezekkel a nehézségekkel is az Isten célja, hogy minél inkább magához vonzza kiválasztottait. Vigasztaló szeretetét, hatalmát kívánja ezzel is igazolni, és amint elért bennünket egy ilyen csapás, máris mellettünk áll, és kéri terhünket.
Jézus szelídségével, alázatosságával, Isten akaratában való megnyugvásával példát ad mindnyájunknak. Példát arra, hogy ha akarjuk, nyomasztó súlyainkat átadhatjuk neki. Ő mindig kész átvenni a legnehezebb terhet is. Csak rajtunk múlik, adjuk-e.

Versenyszellem

Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartoztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek. (1Kor 9,25-27)

Amikor hosszú edzés után elérkezik a verseny pillanata, minden erőnket bevetjük a győzelemért. Ott, akkor, a verseny hevében nem gondolunk másra, csak hogy legjobb tudásunkat, legjobb formánkat hozzuk, és ezzel elérjük a vágyott célt. Egy futóverseny hevében nem gondolunk arra, hogy mi történik, ha megbotlunk, mi történik, ha rosszul lépünk, ha meghúzzuk egy izmunkat. Kerékpárversenyen sem az köti le a figyelmünket, hogy mi lesz, ha a kanyart rosszul vesszük, és felborulunk.
Amikor küzdünk, csak a cél lebeg előttünk: elsőként átszakítani a célszalagot. Minden energiánkat erre vetjük be, minden izmunk ezért feszül. Már-már emberfeletti teljesítményt préselünk ki magunkból, és arra a néhány percre robbanásik nekifeszülünk.
Életünk versenyén sokkal komolyabb a tét, mintsem egy fényes érem vagy kupa. Sokkal többet kínál az Úr, mint egy oklevél és néhány perc dicsőség. Olyan jutalom vár ránk, mely miatt igazán érdemes minden erőnket latba vetni. És mégis, a küzdelem során olyan sokszor keressük a kifogásokat, sokszor félünk egy-egy lépést megtenni. Pedig tudnánk ezt sokkal jobban is csinálni. Gondoljunk csak a sportversenyre...

Ítélkezés

"Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet." (1Kor 4,5) 

Megesik, hogy hajlamosak vagyunk saját kereszténységünket, hitünket egy szűrőn keresztül nézi. Olyan szűrőn, melyet mi magunk kreálunk, s mely kicsit hozzánk igazítja a jó és rossz megítélését. Erősen szubjektíven. Ilyenkor saját hibáinkkal, bűneinkkel szemben sokkal elnézőbbek vagyunk, mint másokéval. Kicsit magunkra igazítjuk az erkölcsi rendet. Tudjuk mi a helyes, és bőszen tudjuk megítélni a másikat, miközben magunknak sokkal többet elnézünk.
Persze mondhatjuk, hogy ez egy emberi tulajdonság, és ezért aztán senki nem hibáztathat minket. Ám ezzel ismét benne vagyunk a gödörben, hiszen megint olyan alól akarjuk felmenteni magunkat, amivel túlléptük "hatáskörünket".
Több példázat is utal erre a Bibliában, elég csak a szálka-gerenda történetre gondolni. Nem győzi világossá tenni Jézus, hogy senki felett (és ebbe értsük bele magunkat is) nem ítélkezhetünk, hiszen ez alapvetően nem a mi dolgunk. Közel sem vagyunk képesek és alkalmasak objektíven, Isten szemszögéből megítélni a dolgokat, és ez miatt ítéletet sem vagyunk jogosultak mondani. Sem magunk, sem mások felett.
Egyetlen ítéletalkotó van: Isten. Kizárólag Ő képes és jogosult bírája lenni bárkinek. Kizárólag Ő képes teljes objektivitással vizsgálni, és ez alapján az egyetlen igaz, törvényes ítéletet kimondani.
Amikor elfogadjuk Isten hívó szavát, és a hit útját választjuk, felvállaljuk ezt is. Elfogadjuk ezt a feltételt is. Alávetjük magunkat Isten ítéletének, és vállaljuk a következményeket.

Az én Istenem

Minden emberben más és más istenkép él. Életünk különböző szakaszaiban is másképp képzeljük el az Urat. Van, aki jóságos, mosolygós öregúrnak képzeli, hosszú, fehér szakállal. Mások rideg, racionális bírónak vélik, míg egyesek számára dühös, bosszúálló, önkényes hatalmasság.
Mostanában sokat gondolkodom azon, milyen az én Istenem. Gyermekként persze én is hajlottam jóságos öregúrként elképzelni, de aztán a Bibliát olvasva egész más istenkép rajzolódott ki bennem.
Az én istenképembe beletartozik a világot megteremtő és rendszereit gondosan megformáló, a fiát értünk feláldozó, és számunkra az örök élet kapuját megnyitó Isten mellett a vízözönnel az emberiséget elpusztító, a zsidó nép háborúi során százezreket lemészárló Isten is. Az az Isten is beletartozik, aki szörnyű csapásokkal sújtotta az egyiptomiakat, aki a fáraó hadseregét a tengerbe ölte, akinek szavára próféták és királyok gyilkoltak meg rengeteg embert szörnyű kegyetlenséggel.
Az ilyen Isten tejhatalmú. Ura a jónak és ura a rossznak. Irányítója az egész világmindenségnek. Egy porszem nem hullik le a tudta nélkül, és egy vízcsepp nem cseppen le akaratával szemben. Az ilyen Isten nem manipulálható. Nem lehet megvesztegetni, és nem lehet alkukat kötni vele. Az ilyen Istenhez csak egyenesen, alázatosan, és hálás szívvel lehet közeledni, s csak akkor, ha Ő is akarja.
Feltételeit megírta, és átadta nekünk. A kiindulópont, és a cél adott. A kettő között pedig szívesen végigvezet. Nem a fejünket simogatva, nem mosolygósan dörmögve, de mindig határtalan szeretettel. Mert Ő maga a szeretet.

A legkedvesebb ajándékom

"Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestek. Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét." (Gal 5,4-5)

Volt életemnek egy olyan időszaka, amikor azt gondoltam, hogy jó cselekedeteim mennyisége alapvetően befolyásolja üdvösségemet, sőt, úgy véltem, hogy Isten parancsainak megtartásával bármit kiérdemelhetek az Úrnál.
Mai fejjel belegondolva, ha hitem ilyen lenne, bizony belerokkannék és összetörnék a súlya alatt. Mázsás tömbként nehezedne rám a megfelelni akarás, ugyanakkor tudnám, hogy gyengeségem miatt teljesíthetetlen feladat elé állítom magam.
Hosszú és rögös volt az út, de Isten felnyitotta a szemem. Ráébresztett, hogy saját magamtól, saját erőmből semmit nem érhetek el. Rádöbbentett, hogy a megigazulást kizárólag az Ő kegyelméből nyerhetem el, és legnagyobb erőfeszítéseimmel sem tehetek hozzá semmit csodálatos tervéhez. Felismertem ugyanakkor, hogy része vagyok ennek a tervnek, ingyen, kegyelemből megnyitotta előttem országának kapuját.
És ez a felismerés hatalmas megkönnyebbülés volt. Hiszen szörnyű dolog lenne, ha üdvösségem rajtam állna. Ha tőlem függne. Ha azon múlna, hogy mennyire tudom megtartani a törvényt, mennyire tudok "jó" lenni. Ezek alapján ugyanis aligha érdemelném ki Isten szeretetét.
Jó dolog tudni, hogy nem az igaz életre való törekvésemből következik üdvösségem, hanem éppen fordítva,  keresztyénségemből fakad, hogy a törvény megtartására törekszem minden erőmmel. S ha néha elbukom, lelkem attól még az Úr kezében van. És ez az igazi ajándék.

Csapatmunka

"És mondotta Mózesnek az Úr: Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, és ezt mondtam: a te utódaidnak adom. Megmutattam neked, de nem mehetsz be oda." (5Móz 34,4)

Talán kijelenthetjük, hogy az Ószövetség egyik legmeghatározóbb és legnagyobb alakja Mózes. Kivezette a választott népet Egyiptomból, megkapta az Úrtól a parancsolatokat, a negyven éves vándorlás során vezette őket a pusztában. Évtizedekig állt a nép élén, és hosszú évtizedekig vezette őket. Egyetlen cél volt előtte: bevezetni őket az Ígéret földjére, arra a földre, melyet hosszú idővel azelőtt az Úr megígért népének.
Mózes erre tette fel életét, ezért küzdött, ezért viselte el a nép zúgolódását, haragját, bálványimádatát, és mindazt, ami az évtizedek alatt adatott.
És íme, amikor Kánaán kapujához érnek, az Úr azt mondja Mózesnek: Megmutattam neked, de nem mehetsz be oda.
Képzeljük csak el a helyzetet. Ott áll Mózes a hegyen. Lába előtt a Jordán folyó, túlpartján a megígért föld. Egész életét arra tett, az volt a küldetése, hogy elvezesse oda a választott népet. S íme, nem léphet a földre. Gondoljuk bele ebbe a helyzetbe. Képzeljük bele magunkat Mózes helyébe. Mi mit tennénk? Felháborodnánk? Számon kérnénk? Hangos szóval szemrehányásokat tennénk Istennek? Kérdeznénk, hogy milyen jogon nem mehetünk be oda? Meg hogy nem azért küzdöttünk egész életünk során, hogy most kimaradjunk a dicsőségből.
Mózes elvezette oda a népet, de az igazi honfoglaló Józsué lett. Igazi csapatmunka volt. Kettejük munkája. S mindkettő tette a dolgát hittel és megelégedéssel. Nincs kikapart gesztenye, nincs hőbörgés, dacos sértődés. Szolgálat van. Olyan, amilyet az Úr elvár. Amit kér. Abban viszont teljes erőbedobás.
Vajon mi jó csapatjátékosok vagyunk?

Krisztus békéje

Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. (Jn 14,27) 

Békesség. Ha ezt a szót halljuk, sok minden eszünkbe jut. A világbéke, a múlt és jelen háborúi, a harag egy ismerőssel, a jóleső kibékülés. Csupa-csupa világi dolog. A béke, békesség legtöbbször ezt jelenti számunkra.
Jézus is békességet ígér, de nem ezeket. Nem a világ szerinti békességet. Nem ígéri, hogy megszűnnek a háborúk, hogy minden ember szeretetben fog élni egymással. Nem ígéri, hogy a békesség rózsaszín köde telepszik a világra. Nem, ő nem a világ szerinti békességet ígéri.
De hát akkor mi Jézus békessége? Világi értelemben hogyan is nevezhetnénk békének azt, ami a Golgotán történt. Hogyan lehetne békesség Krisztus megalázásában, keresztre szegezésében, szörnyű meggyilkolásában? Hogyan találhatunk ebben békességet? Hogyan adhat békességet a világnak az, akinek küldetése, életcélja, beteljesülése tele van békétlenséggel?
Jézus világossá tette számunkra, hogy nem azért jött e világra, hogy békességet hozzon a földre, hanem hogy meghasonlást. Tettei, tanítása akkor is, azóta is felbolygatta, megrázta a világot. Ugyanakkor Jézusban Isten az emberi értelmet meghaladó békességet akar adni mindnyájunknak. Olyan békességet, melyben elmerült az öreg Simeon, amikor karjaiba foghatta az újszülött Jézust. Istenben megnyugvó lélekkel, az Úr békéjében eltelve beteljesültnek látta életét.
Világi gondolkodással ezt fel nem foghatjuk. Olyan békesség ez, melynek mértékegysége az isteni szeretet, mennyisége pedig az Úr. Olyan békesség, melyet ha megkapunk, és eltelünk benne, érezni fogjuk, hogy semmi másra nincs már szükségünk. Olyan békesség, melyet sem világ, sem ember, sem semmi más földi lény nem adhat számunkra, csak az az Isten, aki maga is a tökéletes békesség. Íme, ezt a békét kínálja nekünk Jézus ingyen, kegyelemből. Nos, elfogadod?

Egy jó befektetés

"Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét." (Péld 19,17)

Sétálok az utcán, és a bankok hatalmas üvegablakain óriási plakátok hirdetik az akciós kamatokat. Tornyosulnak előttünk a százalékok, egymásra licitálnak, csak minél többen vigyék hozzájuk a pénzüket.
Kisebb-nagyobb megtakarításait igyekszik az ember biztosnak vélt helyre tenni, kiválasztja a bankot, aztán várja hogy teljen az idő, és jöjjön a kamat. Majd mikor megkapja a számlakivonatot, elképedve látja: csak ennyi. Ja persze, levonják a kamatadót, meg a kezelési költséget, és számtalan egyéb díjat. Végül az akciós kamat nagy része semmivé lesz, és emberünk mérgesen fogadja meg, hogy ő bizony többé nem teszi oda a pénzét.
Felfigyelünk a bankok akciós ajánlatára, de sokszor elsiklunk az Úr "hirdetése" felett. Pedig kiváló befektetési formát kínál nekünk Urunk. Tízszeresen, százszorosan, ezerszeresen téríti meg a neki adott "kölcsönt". Persze kamatának mértéke nem mindig ennyire nyilvánvaló, és sokszor azt sem tudjuk, milyen formában kapjuk vissza befektetésünket, de mindig megtapasztalhatjuk, hogy bőségesen megfizet minden neki tetsző tettünkért.
És nem mindig anyagi javak kölcsönére kell gondolnunk. Nem csak pénzügyileg nincstelenek vesznek körül minket. Egy kedves szó, egy őszinte együttérzés, egy minden mást kizáró odafigyelés, segítő támogatás, nehézségek elhordozása mind-mind olyan befektetés, mellyel másokat gazdagíthatunk, és melyet bőségesen megtérít az Úr.
Keresztényként fontos, hogy emlékeztessük erre magunkat mindig, és folyamatosan figyeljük arra, hogy időnket, energiánkat, anyagi javainkat hogyan használjuk fel, hogyan fektetjük be. Mert bizony kölcsönünk alapján térít nekünk is az Úr.