A piramis csúcsa

"Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben." (Zsolt 23,6)

Régi beidegződés az emberekben, hogy életük során prioritásokat állítsanak fel. Már egész kisgyermekként ezt nevelik belénk. Nem lehet mindent, fontossági sorrendet kell meghatározni. Ahogy növekszünk, egyre inkább erre szocializálódunk, és egyre inkább ráerőltetjük ezt életünkre. A legtöbb helyzetben ez működik is, és hatásos. De mi a helyzet a keresztyénségünkkel?
Boldogan dicsekednek keresztyének azzal, hogy nálunk Isten van az első helyen. Ő áll a piramis csúcsán, és csak utána jön minden más. Amikor ezt halljuk, elismerően, talán kicsit irigykedve bólogatunk. Pedig erre semmi okunk nincs.
Ha keresztyén életünkben is felállítjuk a magunk piramisát, és a csúcsára helyezzük az Urat, mit kezdünk a helyzettel? Életünkből mekkora részt szánunk oda neki? Napi egy óra csak az övé, és csak utána jön minden más? Vagy naponta kétszer egy óra? Esetleg egy egész estét csak neki szentelünk? Semmi mással nem foglalkozunk ekkor, csak vele? És közben alig várjuk, hogy mehessünk mosni, mert ott a sok szennyes, szaladunk főzni, mert éhes a család, még leckét is kell írni a gyerekkel, a kertről pedig ne is beszéljük, mert csupa gyom.
Neeem, köszöni szépen az Úr, de ebből nem kér. Neki nincs szüksége arra, hogy kipréseljünk magunkból napi egy, kettő, öt vagy tíz órát. Erre nem tart igényt. Ha nem tudjuk mind a huszonnégy óránkat, életünk minden percét, pillanatát, lényünk teljes egészét odaadni, akkor egy perc sem kell neki. Annak ugyanis semmi értelme és haszna.
Az egész életünket kéri, és csak és kizárólag az egész életünket fogadja el. Erre van szüksége. És akkor jut minden egyébre idő, a magunk ritmusa szerint. Teljes odaadással. Az Úrban élve.

Szolgálatra készen

Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róm 12,6-8)

Az jó dolog, hogy bennünk, keresztyénekben erősen él a segíteni, tenni, másoknak hasznára lenni vágyása. Sok tekintetben visz előbbre minket ez. Az azonban már kevésbé jó, hogy sokszor mi akarjuk meghatározni hogy mivel, hogyan és kinek segítsünk. Tudjuk, lelkünk mélyén pontosan tudjuk, mi az, amiben az Úr jobbnak, többnek alkotott bennünket a másiknál, és elméletben azt is tudjuk, hogy ezt arra kellene használnunk, hogy másoknak is adjunk belőle. Ugyanakkor ezen a területen sem szeretjük, hogy megmondják nekünk, mikor, kivel és mit csináljunk.
A kedvelt bűnügyi társasjátékban a játék elején, mindenki számára ismeretlen tartalommal össze kell állítani a kiderítendő esetet. Azt, hogy ki, mivel és hol követte el a tettét. A játék során pedig a cél, hogy minden eszközzel, szabályosan kiderítsük a rejtélyt. Az nyer, akinek ez leggyorsabban sikerül.
Valahogy ilyen a mi életünk is. Az Úr gondosan, előre eltervezte, hogy mivel és hol kell munkálkodnunk, milyen módon kell részesévé válni teremtett rendszerének. A mi feladatunk pedig az, hogy ezt kiderítsük, és aszerint járjunk el. Ekkor győzhetünk. Győzhetünk magunk felett. Ekkor lehetünk többek magunknál. Ekkor emelkedhetünk ki együgyű, világias rendszerünkből és léphetünk feljebb. Egy magasabb szintre. Ekkor tudunk valóban részeivé válni Isten tervének.
Nem azzal szolgálunk az Úrnak és másoknak, ha elméleteket kreálunk magunknak, ha meghatározzuk, hogy saját magunk kedve szerint hogyan és miben segítünk másoknak. Azzal tudunk valóban Isten dicsőségére lenni, ha felismerjük magunkban az Ő célját, és aszerint tudunk tenni. A magunk helyén, a magunk környezetében, az Ő rendelései szerint.

Nyolcadik parancsolat

"Ne lopj!" (2Móz 20,15)

Kevés olyan kétszavas mondatot találunk a Bibliában, aminek ekkora üzenete és tanítása van. Mindössze hat betű. A felületes olvasó az ilyen kis mondatokon átsiklik. És ha meg is áll végiggondolni, a felfogott tartalma leginkább kimerül abban, hogy erőszakkal ne vedd el azt, ami a másé. Pedig e parancsolat tanításának ez a legkisebb mondanivalója.
A különböző lopások társadalmi megítélése eltérő, és ebből adódóan más-más lehet a büntetése is. A világi büntetés. A Biblia ugyanakkor nem egy polgári vagy büntető törvénykönyv. Nem a világi következményekkel számol.
De mit jelent akkor számunkra, keresztyének számára ez a parancsolat. Azt tudjuk mindnyájan, hogy lopás az, amikor a boltban fizetés nélkül zsebretesz valaki valamit. Lopás az is, amikor feltűnés nélkül eltol valaki egy idegen kerékpárt az orvosi rendelő elől. De a keresztyén ember számára ennél sokkal több a lopás. Az Úr előtt már lopás az olyan gonosz mesterkedés is, mellyel felebarátunk tulajdonát akarjuk megkaparintani. De lopás a hamis súly, mérték használata, mellyel a kereskedő károsítja vevőjét, és szintén lopás a hitvány árucikk is. Ugyanígy lopásként veszi számba a Biblia az uzsorát.
No jó, mondhatjuk, hogy hát igen, valóban lopás ez is, bár talán így még nem vettük számba ezeket. De olvassuk csak tovább a Bibliát. Lopásnak nevez az Úr mindenféle fösvénységet, és Isten ajándékainak akármilyen helytelen felhasználását vagy eltékozlását.
Isten ajándékainak?! És akkor itt ne csak a fizikai dolgokra gondoljunk, hanem minden isteni ajándékra. A tehetségre, az érzelmeinkre, a szeretetre. Mindarra, amit az Úr ajándékként belénk lehelt.
Valljuk meg őszintén, az ilyesmit legkevésbé sorolnánk a lopás kategóriájába. Nos szánjunk egy kis időt ennek végiggondolására. Ízlelgessük ezeket a gondolatokat, és nézzünk a mélyükre. Aztán nézzünk saját életünkre, munkánkra, mindennapjainkra, és úgy olvassuk el ismét a nyolcadik parancsolatot. Ugye, hogy van még min változtatni?!

Hőségriadó

"A negyedik angyal is kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával; és az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki." (Jel 16,8-9)

Ez az idei nyár igazán kitett magáért. És még most is tombol a hőség. Ahogy szokták mondani: ezerrel. Talpunk alatt porlik a fű, száraz minden. Igazi aszály, igazi hőség.
Minden ember másképp viseli a kánikulát. Van, akit ez éltet, és boldogan szívja be magába a fényt és a meleget, és van, aki a sötét szoba mélyére menekül, és igyekszik átvészelni, túlélni ezeket a napokat, heteket. Kit jobban, kit kevésbé visel meg a hőség.
Annak, aki nehezen bírja a meleget, komoly megpróbáltatás ez a szélsőséges időjárás. Gyötrelem, már-már kín. A gyötrelmeket pedig nehezen viseljük. Ilyenkor jönnek elő a "de elegem van már ebből", meg a "miért ver minket az Isten" mondatok, és társaik. A nehézségek idején könnyebben adjuk ki dühünket mérgelődéssel, bosszankodással, és csak ritkán látjuk meg a történés igazi értelmét.
Mert azt ugye nem gondoljuk mi sem komolyan, hogy az az Isten, aki nagy gondossággal, szeretettel, aprólékos, figyelmes és pontos munkával megteremtette a világot és benne minden egyes embert egyen-egyenként, az utána abban leli kedvét, hogy csapásokat, kínokat és gyötrelmeket szór ránk. De hát akkor miért van olyan sok tragédia, szerencsétlenség és annyi rossz a világunkban?
A mai kor embere azt gondolja, hogy teljesen uralma alá hajtotta a teremtett világot. Hogy irányítani, rendezni tudja a dolgokat, és befolyásolhat mindent. Néha azonban szükség van arra, hogy az Úr megmutassa, csak és kizárólag neki van hatalma mindenek felett. Hogy egy pillanat alatt forróságot tud adni, amivel nem tudunk mit kezdeni, csak elszenvedni. Hogy egyik pillanatról a másikra emberéletek ezreit tudja egy természeti katasztrófa kioltani. Rá kell döbbennünk, hogy nagyon kevés hatalmunk van a világmindenség felett. Meg kell látnunk a teremtő Isten nagyságát, mindenhatóságát. Mert ahogy a tragédiák, csapások bekövetkezhetnek, ugyanúgy tudja az Úr elvenni azokat, és megmenteni minket azoktól. Mert egyedül Ő az, akinek hatalma van mindenek felett. És ezért is jár neki a dicsőség.

Társadalmi lét

"Segíts, URam, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül." (Zsolt 12,2)

Hogy is mondjuk közhelyesen? Az ember társas lény. Van benne igazság, nem szeretjük a magányt. Jól esik, ha körülvesznek emberek. Ismerősök, ismeretlenek között élünk. Tudományosan szólva társadalomban.
Sokszor érzi az ember, hogy körülveszik mások, figyelnek rá. Ha valami történik velünk, mindjárt a figyelem középpontjába kerülünk.
Aki balesetet szenved, az sorra kapja a jókívánságokat, érkeznek a látogatók. És ha valakit nagy szerencse ér, mondjuk nyer a lottón egy nagyobb összeget, azonnal körülveszik a rég elfeledett, és addig feléje sem néző távoli rokonok, ismerősök.
Sok esetben ilyenkor az érdekek mozgatják az embereket. Egy magas társadalmi pozícióba kerülő embert azonnal megtalálják ismerősei, és kisebb-nagyobb kérésekkel bombázzák. Segítsen állást találni, juttasson nekik jól fizető megbízásokat, adjon sokat érő információkat.
Aztán amikor nehézségek támadnak, segítségre van szükségünk, bajba kerülünk, akkor hirtelen az emberek jelentős része eltűnik mellőlünk. Egyre kevesebben állnak ott, és nyújtanak segítő kezet. Hirtelen sehol nincs a pénzéhes távoli rokon, újra ködbe vész a rég nem látott ismerős. Magunkra maradunk a bajjal, a nehézséggel, és csak az igazán jó barátok, közeli családtagok segítségére számíthatunk. És az is megesik, hogy teljesen egyedül maradunk. Hogy az emberek közül senkire nem számíthatunk.
Keresztyénként jóleső érzés, hogy soha nem lehetünk egyedül. Soha nem fordulhat elő az, hogy magunkra maradva nem számíthatunk segítségre. Keresztyénként jó tudni, hogy minden pillanatba egy lépéssel mögöttünk ott áll az Úr. Hogy a legnagyobb baj esetén sincs más dolgunk, mint odafordulni hozzá. Jó keresztyénnek lenni.

Sötétben járva

Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. (Ézs 42,16)

Nekünk, látó embereknek fel sem tűnik, mekkora kincs szemünk világa. Egy időben középületek akadálymentesítési projektjein dolgoztam, és szakértők közreműködésével beleláttam a fogyatékkal élők világába. A mozgáskorlátozottak, a vakok és gyengénlátók, a siketek mindennapjaiba. Közelről láttam, mekkora kihívás egy vak ember számára egy hivatalban ügyet intézni, egy iskolában tanulni, egy orvosi rendelőben eligazodni. Rádöbbentem, mekkora segítség számukra egy egyszerű braille tábla, egy kontrasztos ajtókeret, vagy egy érdes sáv a padlóban.
A fogyatékkal élők ismeretlen környezetben kiszolgáltatottak. Védtelenebbek, könnyen sérülést szenvedhetnek. Nagy elővigyázatossággal kell mozogniuk a világban.
Egy ilyen környezetben kimondhatatlan segítség ha valaki kézen fogja őket, átvezeti egy forgalmas úton, elvezeti az ügyintézőhöz, kitölti helyette a nyomtatványt. Ismeretlen terepen mozogni nehéz és veszélyes.
De velünk is megeshet egy sötét szobában, a pincében, a padláson, hogy elvesztjük tájékozódó képességünket. Hogy bizonytalanná válunk. Lassan araszolgatunk, tapogatózunk, és nem tudjuk, a következő pillanatban mire számíthatunk. És megkönnyebbülünk, amikor felkattan a villany, kitárul az ablak, fény árad.
De lelkileg is sokszor vakok vagyunk. Életünk tele van ismeretlen tereppel, ismeretlen helyzettel, melyben nem találjuk az utat. Melyben nem tudjuk, merre menjünk, és sokszor a célt is csak halványan érzékeljük.
Egy ilyen helyzetben nagy segítség, ha valaki vezet minket. Ha valaki megfogja a kezünket, és azt mondja, bízd csak nyugodtan rám magad, én pontosan tudom, merre kell menni, ismerem az utat, odavezetlek. Segítek minden kereszteződésben, amikor a jó irány és a rossz irány között kell választani. Átvezetlek a forgalmas helyeken, amikor elsodorhatnak, amikor eltéríthetnek a helyes irányból. Segítek kikerülni a gödröket, a buktatókat, a sártócsát.
Jó tudni, hogy az Úr minden pillanatban ott áll mellettünk, és nyújtja a karját. Nyújtja, hogy vezessen ezen az úton bennünket. Jó tudni, hogy bármikor megfoghatjuk, és ha véletlenül elengedtük, vagy eltávolodtunk tőle, azután is bármikor újra belé kapaszkodhatunk.

Bűnök hangja

"Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákób házának, hogy mi a vétke!" (Ézs 58,1)

Mint esendő emberek, sokszor botlunk meg. Kisebb-nagyobb vétkünk súlyos, nyomasztó teherként nehezedik ránk. Pontosan tudjuk, mikor, mivel bántjuk meg az Urat. Sokszor szégyelljük magunkat emiatt.
Néha az is előfordul, hogy próbálunk mentegetőzni, próbálunk kifogást keresni és mosakodni. És vannak esetek, amikor igazolni akarjuk magunkat. Amikor magunk gyártunk felmentést, és soroljuk az okokat, hogy amit tettünk, miért is nem bűn. Miért is nem vétek az.
És ekkor harsog bele az Úr a világunkba. Minden eszközzel elénk tárja romlottságunkat. Úton-útfélen felhívja a figyelmünket tettünkre és arra, hogy ezt bizony mi el akartuk kendőzni. Ott áll előttünk a bűnünk, ember által letörölhetetlenül, elfedhetetlenül, megmásíthatatlanul. Szembe jön velünk az utcán, a boltban, rátalálunk a parkban, meglátjuk a tévében, azt olvassuk az újságban. Mindenhol ott van, mindig vele futunk össze.
Harsogja az Úr tettünket. És nem a bűn maga kap kiemelt hangsúlyt, hanem hogy nem veszünk róla tudomást, vagy éppen titkolni, elhallgatni, szőnyeg alá söpörni akarjuk. Az, hogy nem merünk vele szembe nézni. Hogy nem ismerjük el bűnösségünket, és nem valljuk be: magunk semmire nem vagyunk képesek.
Jézus a kereszten egyszer s mindenkorra megváltotta életünket, megszabadított a bűntől és az Úr megadta számunkra a nagy feloldozást. Ezért nincs szükségünk önigazolásra, mosakodásra, kifogások keresésére. Csak el kell fogadnunk ezt a kegyelmet.

Pardon!

"Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok." (Mt 6,14)

"Bocsánatot kérek!" - mondja a kisgyerek, ha valami rosszat tesz, és szülei haragját el akarja kerülni. Mi is gyakran használjuk ezt a szót. Ha másnak sérülést vagy sérelmet okozunk, ezzel kérjük elnézését. És persze használjuk imáinkban is, amikor bűneink bocsánatáért könyörgünk az Úrhoz. De mit jelent megbocsátani?
Semmi esetre sem azt, hogy elfeledjük, ami történt. Ha valamit elfelejtünk, megbocsátani sem tudjuk. A megbocsátás nem felejtést jelent.
Ugyancsak nem egyenlő a megbocsátás a tagadással. Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Ha valamiről nem akarunk tudomást venni, attól az még létezik. A megbocsátás nem szőnyeg alá söprés. Nem tagadás, mert ami történt, az igenis megtörtént.
A megbocsátás nem egy elhatározás. Nem egy egyszeri, pillanatnyi akarat és cselekedet. Nem mondhatjuk, hogy három-kettő-egy, most megbocsátok. A megbocsátás nem egy pillanatnyi állapot, nem egy hangulat.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy mindent úgy folytatunk, mintha semmi nem történt volna. A bűn, a tett ugyanis megváltoztathatatlan, kitörölhetetlen nyomot hagy. Mind az elkövető, mind a sértett életében. A megbocsátás nem restauráció. Nem a múlt helyreállítása.
A megbocsátás egy folyamat gyümölcse. A termés. Az eredmény. A megbocsátást követően pontosan tudjuk mi történt, emlékszünk rá. Az előzményekre, az eseményre és a következményekre is. Ezek mindegyike nyomot hagy bennünk.
A megbocsátás azt jelenti, hogy a tett nem áll kettőnk közé a jövőben. Nem lebeg ott felettünk, nem nyomja bélyegét ránk mindörökké. A megbocsátás azt jelenti, hogy pontosan tudjuk mi történt, tudjuk, hogy ennek komoly súlya van, hogy ezt nem lehet meg nem történtté tenni, de ezt a dolgot lezártuk. A további kapcsolatunkat nem mérgezi meg.
A megbocsátás nem hoz létre automatikusan jó kapcsolatot, barátságot. A megbocsátás nem eredményez feltétlen bizalmat a másik felé. A megbocsátás nem ad felmentést. A megbocsátás esélyt ad. Lehetőséget. Jövőt.

Fenn a hegyen

Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel. (2Móz 24,18)

Az idei nyári pihenést hegyek között töltöttük. Különös érzés, amikor az ember kiszáll a felvonó kabinjából, tesz néhány lépést, és a hegycsúcson találja magát. Körülötte száz és száz csúcs, végeláthatatlan hegységrendszer, lába alatt pedig a szédítő mélység. Összemosódó, apró házak a mélyben, kristálytiszta tavak a távolban. Fölöttünk, alattunk távolság.
A hegytetőn az ember valahogy közelebb érzi magát Istenhez. A teremtett világ csodás képe ámulatba ejtő és alkotójának tiszteletet parancsoló.
Ott fenn, a hegyen döbbentem rá, hogy a Biblia is tele van hegyekkel. A nagy dolgok hegyen történnek. Gondoljuk csak bele: a tízparancsolatot a hegyen kapta Mózes, és Kánaán földjét is a hegytetőről mutatja meg neki az Úr. Ábrahám a hegyen akarja feláldozni fiát. Ha valaki menekül, a hegyen, a barlangokban talál menedéket. De ott van az Újszövetségben a hegyi beszéd, az Olajfák hegye, és a beteljesedés, a Golgota.
Amikor a hegytetőn áll az ember, nem tud elfutni, nem tud elbújni. Felemelve áll. A föld és az ég között. Felmutatva Istennek. És Isten tökéletesen látja. Kendőzetlenül. Sem bűneinkkel, sem félelmeinkkel, sem botlásainkkal nem tudunk elrejtőzni.
A hegytetőn gyakran elkapja az embert a tériszony. Húzza a mélység. Szeretne szabadulni a magasból, és leszállni a biztosnak vélt talajra. Lelkünket is gyakran hatalmába keríti a tériszony. Menekülnénk az Úr elől. Mert bár szeretjük őt, mégis kellemetlen, amikor ennyire szeme előtt állunk. Amikor sehová nem tudunk elbújni. Mit a gyerek, aki rosszat tett, és bűne elől rejtőzni próbál. Asztal alá, ház mögé, szekrény mellé. Csak ne lássa senki. Ez az érzés jön az emberre a hegyen is. Pedig az Úr vár minket. Vár Sion hegyén. Bizony, félre kell tenni minden félelmünket, le kell győzni a tériszonyt, és kiállni a hegy csúcsára, a több ezer méteres magasságra, és belekiáltani a távolba: itt vagyok, Uram!

Ígérem...

"Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért?" (2Sám 9,1)

Amikor Saul meg akarja ölni Dávidot, Saul fia, Jónátán segít neki a menekülésben. Ekkor mondja Jónátán Dávidnak: Ne vond meg soha szeretetedet az én házam népétől akkor sem, amikor az ÚR kiirtja Dávid valamennyi ellenségét a föld színéről. Dávid pedig ígéretet tesz neki. Szövetséget kötnek.
Aztán telik-múlik az idő. Dávid menekül, rejtőzik, majd az Úr segítségével Saul fölé kerekedik. Meghal Saul is, Jónátán is. Dávid pedig király lesz. Hatalma kiteljesedik. Uralma nagy lesz. Népe szereti, az Úr előtt kedves. Mondhatjuk, hogy összejön neki minden.
Dávid pedig üldögél a kertben, az árnyas fák alatt, és szájából elhangzik a fenti kérdés. A királyi udvarban mindenkinek leesik az álla. Megdermed a levegő egy pillanatra, és nem igazán értik, mi történik. Aztán látják, hogy komoly a dolog, és nagy nehezen felkutatják Jónátán fiát, a béna Mefibósetet. Dávid magához veszi, úgy bánik vele, mint egy királyfival. Pedig Saul unokájáról van szó. Annak a Saulnak az unokájáról, aki évek hosszú során keresztül üldözte Dávidot, minden alkalmat megragadott, hogy megölje. Aki elől Dávidnak menekülnie kellett. Aki miatt bujdokolt, aki miatt száműzött lett.
Dávid előtte nem ismerte Mefibósetet. A fiú nem tett semmit, amivel kiérdemelhette volna mindazt, amit Dávid tett vele. Érdem nélkül, pusztán azért került ilyen helyzetbe, mert Dávid valamikor ígéretet tett Jónátánnak. Mefibóset tehetett bármit, Dávid mellett maradhatott.
Az Úr kiválasztott minket. Nekünk szánja az örök életet. Nem kellett érte tennünk semmit. Ingyen kapjuk. Kegyelemből. Azért, mert megígérte. Elbukhatunk bármennyiszer, a nekünk szánt kegyelem a miénk.
Látjuk a hasonlóságot? Nyilvánvaló. Az Úr ereje hatalmas. Bármit megtehet. Ezt is. De mekkora erő kellett ehhez Dávidnak. A hatalmas királynak. Akinek ígéretére már senki nem emlékezett. Csak ő maga. Megtehette volna, hogy elfelejti. Ő a nagy király. Legyőzte az ellenséget. De nem tette. Mekkora erő kellett ehhez neki!
Amikor legközelebb ígéretet teszünk, jusson eszünkbe ez a történet. Dávid a példa. Mert az ígéretnek súlya van. Mert mit szólnánk, ha az Úr is meggondolná magát a végén...

Gy.I.K.

"Dávid ismét megkérdezte az URat." (1Sám 23,4)

Amikor Dávid először áll szembe a filiszteusokkal, megkérdezte az Urat, mit tegyen. Amikor a sereg gyengének érezte magát és félt, Dávid megkérdezte az Urat. Amikor megtámadta az amálekitákat, Dávid ismét megkérdezte az Urat. Saul halála után nem tudta Dávid, mit tegyen, hát megkérdezte az Urat. Amikor királlyá koronázták Dávidot és üldözték a filiszteusok, megkérdezte az Urat. Dávid serege győzött, a filiszteusok mégis újabb támadásra indultak. Dávid ismét megkérdezte az Urat.
Nem tudta Dávid, mit tegyen? Istenhez fordult. Gyenge volt a feladathoz? Istennel beszélt. Félelem fogta el? Az Úrhoz szólt. Szinte mindig az Úrra emelte tekintetét, amikor kétségei voltak. Az Úrtól várt segítséget, kezébe tette sorsát és életét.
Volt azonban, amikor nem az Urat figyelte Dávid. Amikor nem tőle várt segítséget. Volt olyan helyzet, amikor saját magával beszélte meg a dolgokat. Volt eset, amikor Sámueltől, Jonatántól, Nób papjaitól kért segítséget. Láthatjuk, hogy mi történt ekkor. Dávid bukásai, tragédiái ekkor következtek be. Ekkor bizonytalanodott el, ekkor bukott el, ekkor hozott rossz döntéseket.
Isten nyitott füllel, teljes figyelemmel várja, hogy kérdezzünk. Minden kérdésünkre van válasza, minden helyzetben tudja a tökéletesen jó megoldást. Nem titkolja. Nem féligazságokat mond. Kérdésünkre tökéletes választ ad. Olyat, ami minden esetben a mi javunkat szolgálja, ami szabadulásunkat, erőnket, győzelmünket jelenti. Csak elég bátornak kell lennünk, hogy hozzá forduljunk. Hogy tőle várjuk a választ.
Nos? Van még kérdés?

Az első lépés

"Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: "Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta." (Lk 19,2-6)

Sokat beszéltek már Jézusról. Sokan hittek benne, sokan érdeklődtek utána. Jézus szinte állandóan úton volt, így amerre járt, mindenki látni akarta. Aki hitt benne, az lelki vagy testi gyógyulást várt tőle, de sokan "csak" látni akarták.
Mi is ilyenek vagyunk. Ha egy mai sztárról sokat beszélnek, és a közelébe kerülünk, minden alkalmat megragadunk, hogy láthassuk. Hogy aztán elmondhassuk, élőben láttam őt. Csak a közelébe akarunk kerülni. Arról nem is álmodunk, hogy beszélhetünk vele. Ha véletlenül egy autogramot kapunk kedvenc sztárunktól, boldogok vagyunk. Az viszont elképzelhetetlen számunkra, hogy az illető megszólítson bennünket, esetleg kérjen valamit tőlünk.
Zákeus is látni szerette volna Jézust. Sokat hallott róla. Kíváncsi volt rá. Nem akart a tanítványa lenni, csak látni akarta, aztán visszatérni régi, vámszedő életéhez. Vonzotta még régi élete, de már Jézus is. Kettősség uralkodott lelkében. Bennünk is az van sokszor. Vonz minket a látható, világi élet, de érezzük, hogy igazából Jézushoz tartozunk. Hogy felé kell mennünk.
Zákeus termete miatt csak akkor láthatta Jézust, ha felmászik a fára. Ha kiemelkedik a többiek közül. Ha tesz valamit azért, hogy láthassa. Megtette az első lépést. A lépést, melyre vár Jézus. Ugyanis az Úr arra vár, hogy megtegyük az első lépést felé. Onnantól már árad a kegyelem. Onnantól olyan dolgok történnek velünk, amiket álmodni sem mertünk. Az elérhetetlennek tartott Nagyság megszólít bennünket, kér tőlünk, használni kíván minket. Onnantól már nem Ő a fontos a mi számunkra, hanem mi válunk fontossá az Ő számára. Akar minket, számon tart minket, terve van velünk. Kellünk neki.
Zákeus megtette az első lépést Jézus felé, és az Úr hajlékába költözött. A mi feladatunk is az első lépés megtétele. A többit nyugodtan rábízhatjuk Jézusra.

Óriások földjén

"Ekkor kilépett a filiszteusok seregéből egy kiváló harcos, név szerint Góliát, aki Gát városából való volt. Magassága hat könyök és egy arasz volt." (1Sám 17,4)

Az ifjú Dávid és a hatalmas Góliát történetét mindenki ismeri. Az óriási túlerővel bíró Góliátot egyetlen parittyakővel teríti le és öli meg a fiatal Dávid. Az a Dávid, akinek élete nem volt különösen példa értékű. Láthatjuk a Bibliából, hogy esendő, bukdácsoló volt, közel sem élt szent életet. Mondhatnák, hogy olyan volt, mint mi. Sokszor elbukott, aztán mindig felállt, és tovább ment. Szerette az Urat, mégsem tudott tökéletes lenni. Ennek ellenére ő az egyetlen, akit a Biblia az "Úr szíve szerint való embernek" nevez. Üzenet ez számunkra. Azt üzeni, hogy bár mi is elbukunk nap mint nap százszor, mégsem várja el tőlünk az Úr, hogy tökéletesek legyünk. Bűneinkkel, tökéletlenségünkkel mi is lehetünk az Úr szíve szerint valók. Mi is lehetünk kedvesek az Ő színe előtt.

Ezt az "emberi" ifjút választotta ki az Úr, hogy megdöntse a hatalmas Góliátot. Azt az embert, akitől rettegett az egész nép. A föléjük magasodó félelmetességet. Nekünk is megvannak a rémséges óriásaink. Amik nap mint nap fölénk kerekednek. Rettegésben tartanak. Elfuthatunk előlük, de újra és újra utolérnek. A nyomunkban vannak, kísértenek. Reggel, ha kinyitjuk a szemünket, őket látjuk először, velünk járnak napközben is, és este, elalvás előtt még vetünk rájuk egy pillantást, hogy éjjel álmunkban is emlékezzünk rájuk. Ott vannak körülöttünk mindig. Nem hús-vér lények. Sokkal rosszabbak. Vágyak, kísértések, kívánságok. Világi életcélok, bálványok, melyek elválasztanak az Úrtól. Hatalmasságok, melyekről azt gondoljuk, sosem tudjuk őket legyőzni.

Dávid gondolkodás nélkül kiáll Góliát ellen, amikor az szidalmazza az Urat. Onnantól nem törődik Dávid a túlerővel, nem foglalkozik azzal, hogy az életével játszik. Az Úr nevéért, védelméért bátran áll ki. És íme, az Úr vele van. Ha csak Góliátot nézné Dávid, bizton elbukna. De Dávid az Úrra néz, és győzelme nem kétséges.

Csak úgy tudunk mi is a mi Góliátjaink felett győzelmet aratni, ha nem rájuk, hanem mindig az Úrra tekintünk. Ha nem a legyőzhetetlen bűnös hatalmasságokat látjuk magunk előtt, hanem az Úr mindent legyőző hatalmát. Ha nem a bűnnel nézünk farkasszemet, hanem tekintetünket és égre emeljük, akkor biztosak lehetünk abban, hogy leteríthetjük óriásainkat. Mert a győzelmet sosem mi aratjuk.

Templomépítés

"Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?" (1Kor 3,16)

Örömmel szoktuk olvasni ezt az Igét, boldogok vagyunk, hogy Isten Lelkének templomai lehetünk. Arra azonban már ritkán szoktunk gondolni, mit tett Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor a bűn költözött bele. Emlékszünk? Bement a templomba, és kiűzte azokat, akik árusítottak és vásároltak ott. Felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit, kiszórta a portékáit. Óriási felfordulást csinált.
Isten minket is a Szentlélek templomának szán, de ehhez testünket, lelkünket meg kell tisztítani. Nem nekünk magunknak, hanem hagyni kell Őt, hogy Ő szórjon ki lelkünkből mindent. Be kell engedni Jézust egészen a lelkünkbe.
Beköltözött belénk is minden világi dolog, ami megfertőzheti a Lélek templomát? Bennünk van a világ szeretete, az anyagi javak hajszolása, a hódolás a világi élvezeteknek? Hagynunk kell, hogy ezeket Jézus kiszórja belőlünk. Egytől egyig. Azt nem lehet, hogy mi válogatunk. Hogy ezt vagy azt tudjuk nélkülözni, ettől vagy attól meg tudunk szabadulni, ezt odaadjuk, de van néhány dolog, amit bizony meg akarunk tartani. Amit le akarunk rejteni a mélybe, a pincébe, oda, ahol azt hisszük, senki sem látja, és ott akarjuk őrizgetni.
Nem. A mi templomunkat Jézusnak kell megtisztítania. Teljesen. Úgy, ahogy a jeruzsálemi templomot felforgatta. Az utolsó kosarat, a legkisebb pénzes asztalt is szétszórta, kidobta, összetörte. Mindennek mennie kellett, és lelkünkből is mindennek mennie kell, ami elválaszt minket Istentől. És csak amikor teljesen tiszta a templom, akkor költözik bele Isten lelke. Akkor válunk a Szentlélek templomává.