Áll az alku?

Fogadalmat tett Jefte az ÚRnak, és ezt mondta: Ha valóban kezembe adod az ammóniakat, akkor bármi jön ki elém házam ajtaján, amikor békességgel visszatérek az ammóniaktól, az ÚRé lesz az, feláldozom égőáldozatul. (Bír 11,30-31)

Jefte tragédiáját ismerjük. A kételkedő, hitetlenkedő vezér alkut próbált kötni az Úrral, mi több, barbár alkut. Rosszul sült el. Egyetlen lánya lett az alku áldozata. Pedig az Úr nem kért tőle áldozatot. Legalábbis nem ilyet. Ha végignézzük a Bibliát, legkevésbé emberáldozatot kér az Úr. Barbár pogány szokás. Jefte átvette.
S ha nem is ilyen brutális módon, de sokszor mi is átvesszük. Amikor bizonytalanok vagyunk, amikor hitük kevés és komoly feladat, kihívás, élethelyzet előtt állunk, gyakran mi is alkudozunk az Úrral. Mintha Isten bármi ilyesmit kérne tőlünk. És mintha kicsinyes, szerencsétlen felajánlásainkkal meg lehetne vásárolni kegyelmét.
Alkuinkkal leginkább saját hitetlenségünket akarjuk leplezni, és Istenen kívüli eszközökkel akarjuk biztosítani lelkünk nyugalmát. Vagy talán ezzel akarunk engesztelést adni az Úrnak, de lássuk be, nevetségessé válunk. Isten ugyanis nem tíz elmondott Miatyánkért segít meg bennünket, és nem a templomperselybe dobott adományért. Mint ahogy egy plusz istentisztelet sem növeli irántunk való szeretetét és gondoskodását.
Gondoljuk csak végig, ha gyermekünk ad nekünk a zsebpénzéből, akkor jobban szeretjük? Vagy ha elmosogat helyettünk, akkor jobban vigyázunk rá? Kiérdemelheti bármivel is nagyobb szeretetünket?
Éppen így van velünk mennyei Atyánk is. Ha hitünk és bizodalmunk nem elég erős, akkor kérjük Őt, erősítse meg. Ha gyengének érezzük magunkat a feladathoz, akkor kérjünk tőle erőt és áldást. Mert szánalmas alkudozással a világmindenség teremtőjénél semmire nem mehetünk.