Számos munkahelyen ott ül a csoportban a főnök kedvence. Az az ember, aki szinte semmit nem csinál, mégis nagyon elégedettek vele. Aki első helyen szerepel a jutalomosztáskor, akit mindig kiemelnek, akinek munkájában sosem talál a vezér hibát, vagy legalábbis nem dörgöli az orra alá. Akire soha nem lehet új feladatot rakni, mert szegény már így is a legleterheltebb mindenki közül. A kollégák pedig azon szurkolnak, hogy inkább ne is fogjon semmibe az illető, mert utána úgyis csak a kuszaság, a zavar és a gond marad. És végül rakhatják rendbe a munkát a többiek. Ismerős a kép?Néha úgy érzem, hogy az Úr felettébb sok energiát fordít arra, hogy szerencsétlenkedéseimet rendbe hozza. Hogy rendet rakjon utánam, hogy kiegyenesítse azt, amit meggörbítettem, hogy kibogozza azt, amire csomót kötöttem. És teszi mindezt nagyon-nagyon csendben. Szinte észrevétlenül. Csak néha kapok egy-egy orr alá dörgölést, persze csupán kedvesen, atyaian, és egy alig észrevehető utalást, hogy íme, ez is rendben van, és ez sem rajtam múlt.
Ilyenkor a szívem megtelik hálával, szégyen fog el, és nem győzöm eléggé megköszönni, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, vagy ahogy én irányítottam volna. Mert utólag mindig belátom, hogy sokkal rosszabbul jöttem volna ki a dologból, ha az utolsó pillanatban nem igazít rajta az Úr. És ez jó érzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése