Rombolva építeni

"Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa." (1Jn 3,8)

Azt nem mondhatjuk, hogy sokat kertel a Szentírás. Röviden, tömören vág a közepébe. Aki bűnt cselekszik, az az ördögtől van. Tiszta, egyszerű ítélet. A bűn legkisebb mértékben sem származhat mástól, csakis az ördögtől. Bár mégoly hatalmas is az Úr, a bűn nem származhat tőle.
Ahol megjelenik a bűn, ott megjelenik az ördög is. Előbb az ördög, majd nyomában a bűn. Ha táptalajt talál, azonnal bűn terem. Talaj pedig van. Mindig van.
Kezdettől fogva cselekszi az ördög a bűnt, nagy gyakorlata van már benne. Gondoljunk csak bele. Ha egy mester egész életében szakmájának él, meglett korára nagy mesterévé válik. Híre messzire megy, mindenki tudja róla, milyen nagy a hozzáértése. Épp ilyen az ördög is. Kezdetektől fogva gyakorolja a bűnt. Óriási mestere lett. Minden helyzetben, minden pillanatban tudja, hogyan lehet kisebb-nagyobb bűnt kreálni.
Amikor Jézus közénk jött, már akkor is nagy mestere volt az ördög a rossznak. Züllött, romlott világban munkálkodott, óriási hódolótábora volt. S ekkor megjelent Jézus. Célja egy volt: lerontani az ördög munkáját.
Amikor egy új épületet építünk, előtte el kell takarítani a régit. Az omladozót, a rosszat, a használhatatlant az utolsó kavicsdarabig el kell tüntetni, a területet pusztává tenni. Csak ezen épülhet fel az új. Romlott, rogyott, repedezett alapra nem lehet új falakat húzni. Abból sosem lesz masszív épület. Ideig-óráig állhat, de alapja mindig romlott lesz, és csak idő kérdése, mikor dől össze az egész.
Jézus megjelent, és a területet a pusztával tette egyenlővé. Mindaz, aki beengedi "telkére" Jézus, csodás építőmunkát tapasztalhat. A kapu kulcsa nálunk van. Csak annyi a dolgunk, hogy kitárjuk, és beengedjük az építőmunkást. És a kőfalak leomolnak, a romlott alapok eltűnnek, helyükön pedig a legcsodálatosabb palota emelkedik. Tetszik a projekt? Hozd a kulcsot!

Egy korty élet

"Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod." (Mt 26,42)

Sok fontos dologra tanít minket ez az ige. Az egyik, hogy Jézus küldetésének beteljesedése előtt a Gecsemáné kertbe megy tanítványaival, ahol fokozatosan távolodik el tőlük. Előbb Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt távolodik el a többiektől, majd ezt a hármat is hátrahagyva egyedül megy imádkozni. A legnehezebb percekben Jézus kizár maga körül minden földit, és csak az Istennel van. Vele beszél, hozzá imádkozik. Tőle kér segítséget, és csak benne bízik. Mi tudunk-e a legnehezebb pillanatokban csak Istenre figyelni? Csak tőle várni a segítséget? Vagy minden követ megmozgatunk, és teljes kétségbeesésbe kerülünk, mert kilátástalannak véljük helyzetünket? Tudjuk szívünket teljes mértékben az Úr kezébe tenni? Nem olyan "Jaj, segíts Uram!"-módon, hanem igazán. Igazán odatenni magunkat lába elé, és csak Rá figyelni?
A másik dolog, ami fontos ebben az igében, hogy Jézus lelkében megremeg. "Ha nem távozhat el tőlem ez a pohár..." Emberként leginkább azt szeretnénk, ha minden nehézség elkerülne minket. Sokszor azért imádkozunk, hogy ez vagy az ne történjen velünk. De tudjuk-e őszintén azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod? Tudunk-e megnyugodni Isten döntésében? Tudjuk egy kétségbeesés, megdöbbenés, felháborodás, félelem nélkül elfogadni tőle azt, amit ránk mér? Tudjuk-e valóban azt mondani, hogy ha ezt a poharat töltötte nekünk, akkor ezt isszuk ki?
Jézus példát ad nekünk. Példát, hogy mindig tudjuk elfogadni az Úr kezéből azt, amit nekünk szán. Soha akkora súlyt és terhet nem tehet ránk Isten, mint amit Jézusra tett. Ember fel nem vállalhatja azt, amit Jézus magára vett. És ebben a helyzetben is tudott Jézus így imádkozni. Gyakoroljuk hát mi is!

Láncra verve

"És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában; oldalát meglökve felébresztette Pétert, és így szólt hozzá: "Kelj fel gyorsan!" Erre lehulltak a bilincsek Péter kezéről." (ApCsel 12,7)

Péter csodás szabadulását betudjuk az Úr tettének, és dicsérjük Őt ezért. De nézzünk csak a dolog mögé egy kicsit. Megjelenik a börtönbe zárt Péternek az Úr angyala, és azt mondja: Kelj fel gyorsan! Ott, abban a helyzetben, megbilincselve, dohos, sötét cellába vetve, rácsok mögött, mi juthat Péter eszébe? Péter ellenkezés, visszakérdezés, kételkedés, bizonytalanság nélkül felkel. És erre lehull a bilincse. Nem úgy történik, hogy jön az angyal, és leveszi a bilincset. Nem. Ehhez Péter is kell. Nem egy passzívan üldögélő, szomorkodó, hitevesztett embert ment meg, hanem kell, hogy higgyen, és cselekedjen.
Kétezer év után, ma is szól az Úr. Nehéz helyzetünkben, amikor azt hisszük, már elvesztünk, hozzánk is odalép. Tőlünk is kér. Tudnunk kell, hogy amit kér, az nagyságrendekkel kevesebb annál, ami Ő tesz meg, mégis kell, hogy mi is aktívan részesei legyünk szabadulásunknak. Az úgy nem működik, hogy sopánkodunk, kérünk, aztán amikor az Úr azt mondja, hogy tedd ezt, vagy azt, akkor jönnek a kifogások.
Péter is mondhatta volna az angyalnak, hogy miért álljon fel, hiszen meg van bilincselve. Ráronthatott volna, hogy inkább a láncokat vegye le, ne ugráltassa. Vagy, hogy ha majd nem lesz megkötözve, akkor feláll. De nem. Péter engedelmesen követte Ura parancsát. Csak egy kicsi lépést kellett megtennie. Csak fel kellett állnia. De ebben a felállásban benne van Péter egész hite és az Úrba vetett töretlen bizalma. Tudta, bizton tudta, hogy ha az Úr vele van, akkor neki nincs más dolga, nem lehet más dolga, mint tenni, amit Ő kér. Nem ötletelni, nem kitalálni új dolgokat, nem kifogásokat keresni, hanem egyszerűen csak megtenni, amit az Úr kér. A többit pedig reá bízni.
A történetet ismerjük. Péter hite által megszabadult. De mi van a mi láncainkkal?

Szívem szeret...

"Isten szeretet." (1Jn 4,16)

Megdöbbentő mondat, mely csupán kettő szóból áll, de mindent tartalmaz.
Életünk során sokszor kerül szóba a szeretet. A Biblia is ír róla bőven, hiszen alapja ez hitünknek. Szeretünk mi is, jó keresztyénhez méltóan. Igyekszünk. Szeretjük a párunkat, gyermekeinket, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, a gyülekezetünk tagjait és sokszor mondjuk, hogy mi mindenkit szeretünk.
Aztán jönnek a "de" szócskák. Szeretünk mindenkit, de hát mégiscsak ismeretlenek számunkra. Az mégsem olyan. Szeretjük a gyülekezet minden tagját, de hát mégsem ismerünk mindenkit egyformán. Van, akit jobban szeretünk, van, akit kevésbé. Szeretjük barátainkat, de hát azért ők mégsem családtagok. Szeretjük a testvéreinket, szüleinket, de hát mégis csak jobban a saját gyerekünket, párunkat. Csupa de, csupa rangsor. Ki előbbre kerül, ki hátrább.
Tökéletlen síkon mozog szeretetünk, és ekkor berobban ez az ige. Isten nem szeret minket, Isten maga a szeretet. Emberi elménkkel felfoghatatlan. A mi gondolataink nem ezen a síkon mozognak. Ez számunkra szinte értelmezhetetlen.
Isten maga a szeretet. Ez azt is jelzi, hogy nincs a szemében jobban szeretett és kevésbé szeretett ember. A szeretet egyformán árad ki mindenki felé. Minden ember Isten teremtménye. Minden emberre ugyanannyi gondja volt megalkotása előtt. Ugyanannyi időt, energiát szánt mindenkire, hogy megformálja, hogy tulajdonságokat helyezzen bele, hogy sorsát megírja, hogy életét rendezze. Nincs jobban szeretett gyermeke. Ez az, ami számunkra csoda. Hiszen bármennyire is erőlködünk, erre mi képtelenek vagyunk.
Isten viszont így fordul felénk. A maga tökéletes szeretetével. És ez alapján világos, hogy semmit sem tudunk tenni azért, hogy jobban szeressen minket. Mondhatunk ezer miatyánkat, böjtölhetünk hetekig, élhetjük a legtökéletesebb keresztyén életet, az Úr szeretete nem fog növekedni irántunk. Mert nem növekedhet. Mert Ő már születésünk előtt tökéletesen, maximálisan szeretett bennünket. Innen nincs tovább.
Belegondolunk, és megborzongunk. Hatalmas büszkeségünk, óriásinak vélt hitünk eltörpül, és zokogva borulunk az Úr elé, mert soha, soha nem tudunk eléggé hálásak lenni neki ezért.

Csak vidáman!

"Szívetek legyen vidám mindenkor!" (Zsolt 22,27b)

- Hogy vagy? - kérdi az egyik. - Jaj, ne is kérdezd! Nagyon szomorú vagyok. Ott a hitel, Jóskának még mindig nincs munkája, Katika megint beteg, már harmadszor ebben az évben, Éva néni megint itt van nálunk, Tibikének nem sikerült a francia érettségi, Zsuzsókám külföldre ment dolgozni, alig látom, nekem a derekam, reggelente alig bírok felkelni... - ömlik a másikból.
Ismerős? Naponta hallunk ilyen beszélgetést, és talán mi is részesei vagyunk ilyeneknek. Hol az egyik oldalon, hol a másikon. Néha kérdezünk, néha panaszkodunk. Gondoljuk végig, hányszor mondjuk, hogy szomorúak vagyunk valami miatt, és hányszor dicsekszünk azzal, hogy vidámak, boldogok vagyunk. Ugye, ha utána számolunk, leginkább a panasz szerepel többször.
Vitathatatlan, hogy bennünket, keresztényeket is utolérnek a világi nehézségek. Nem is azt üzeni a zsoltár, hogy mosolyogva, vígan fogadjuk ezeket a problémákat, hiszen érzelmileg, fizikailag sokszor megtörnek minket. Azt üzeni a vers, hogy szívünk legyen vidám.
Ha a világi gondok mellett mindig tudatosítjuk magunkat, hogy ezek csak másodrendűek, és mindig első helyen áll az Úr és az Ő határtalan szeretete iránti hálánk, ha mindig tudatában vagyunk annak, hogy elkészített helyünk van Isten országában, akkor a világi nehézségeket is könnyebben tudjuk kezelni, és szívünkben a nehézségek ellenére is mindig melegség és vidámság lesz. Nem biztos, hogy mi magunk is vidámak leszünk, nem biztos, hogy mindig mosoly lesz arcunkon, de szívünk sohasem lesz szomorú. Mindig visszatérhetünk, mindig erőt meríthetünk, mindig tisztán fel tudjuk emelni az Úrhoz, mert szívünkkel tudjuk és érezzük az Úr szeretetét.

Tettek szerint

"Fizess meg nekik tetteik szerint, gonosz cselekedeteik szerint! Kezük munkája szerint fizess meg nekik, torold meg rajtuk, amit elkövettek!" (Zsolt 28,4)

Tudjuk a Bibliából, hogy az Úr bűneinket nem az elmondott Miatyánkok száma, meg jó cselekedeteink száma szerint bocsátja meg, hanem ingyen, kegyelemből. Az Ő jósága és szeretete által, kegyelméből töröltetnek el a bűnök. Az örök élet kegyelmét nem tudjuk kiérdemelni. Nem azért nyerjük el, mert nagyon jó keresztyének voltunk életünk során, nem azért, mert sokat jártunk templomba, és nem is azért, mert segítettünk, ahol tudtunk. De még csak nem is mások iránti szeretetünk mértéke alapján. Ha ugyanis ezek szerint osztogatná az Úr a kegyelmét, bizony aligha kaphatnánk belőle. Isten világosan a tudtunkra adta, hogy az örök életet az Ő kiválasztása alapján, kegyelméből kapjuk.
Ha ezeket szem előtt tartva gondolkodunk a fenti idézeten, bizony elszörnyedhetünk. Micsoda átok, micsoda büntetés lenne, ha az Úr tetteink, cselekedeteink alapján fizetne nekünk. Ha nem a kegyelméből, atyai szeretete által kapnánk ajándékait, hanem tetteink szerint. Gondoljunk csak bele. Mi jutna nekünk, ha azt vizsgálná az Úr, hogy mekkora szeretettel vagyunk azok iránt, akik bántanak, gyaláznak, gúnyolnak minket, és akik mindig a kárunkat keresik. Mi jutna, ha azt vizsgálná, hogy a ránk bízott javakkal hogyan sáfárkodunk. Mire költjük anyagai javainkat, mennyire segítjük azokat, akik nincstelenek, akik éheznek, nélkülöznek, mennyi időt szánunk az elesettekre, a magányosokra. Vagy mire használjuk fel tehetségünket. Mennyire szolgáljuk vele az Ő dicsőségét és mások javát. Mi jutna, ha azt vizsgálná, hogy mennyire élünk a világi dolgok bűvöletében. Mennyi energiát és időt pazarlunk el arra, hogy egy ruhát, ékszert, tárgyat megszerezzünk. Utána járunk, keressük, kutatjuk, mert az nekünk kell. Ha ezeket venné számba az Úr a fizetség előtt, kevés lenne erszényünkben.
De Istennek hála, mert tudjuk a Bibliából, hogy az Úr bűneinket nem az elmondott Miatyánkok száma, meg jó cselekedeteink száma szerint bocsátja meg, hanem ingyen, kegyelemből. És ez szerencsére nem rajtunk múlik...

Úton-útfélen

"Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. " (Lk 17,11)

Ha figyelmesen végigolvassuk az evangéliumokat, megdöbbenünk, hogy Jézus mennyit utazott. Szinte állandóan úton volt. A betlehemi jászoltól a Golgota keresztjéig. Nincs a Bibliában olyan rész, amikor huzamosabb ideig egy helyen tartózkodott.

Úton volt, és útközben gyógyított, útközben tisztított, útközben szabadított és útközben mentett meg embereket. Jézus élete útközben zajlott, és útközben voltak a legcsodálatosabb találkozásai. És élete végén, a megfeszítése előtt is hosszú, gyötrelmes utat tett meg.

Az állandó utazás, mozgás jellemző a mai korra is, ránk is. Mi is éppúgy úton vagyunk szinte mindig. Ám legtöbbször nem tudunk mit kezdeni ezzel az utazással. Ha menet közben megszólal a telefon, elhárítjuk a hívást, mondván, most épp úton vagyok, hívj később. Ha vonaton utazunk, könyvet viszünk az útra, hogy elüssük az időt. Autóúton zenét hallgatunk, hogy ne unatkozzunk. Sokszor még a helyi buszon is előveszünk egy újságot, hogy gyorsabban teljen az idő. Legtöbbször éppen nem érünk rá semmire, mert utazunk.

Ha saját életünket is egy állandó utazásnak tekintjük, és párhuzamba állítjuk Jézus utazó életével, mit látunk? Hasznosan, tartalmasan eltöltött időt, vagy elfecsérelt órákat, napokat, éveket?

Milyennek látjuk magunkat? A mellénk vetődött útitársak felé nyitó, és velük együtt utazó vándort, vagy rohanó, ideges, az egész utazáson túl lenni akaró embert látunk magunkban?

Tudunk tartalmasan, hasznosan úton lenni, vagy az egész utazást csak egy szükséges rossznak tekintjük, mely kényszerűen beékelődik az indulás és a megérkezés közé?

Rádöbbentünk már, hogy az egész életünk utazás, és a megérkezés csak egy pillanat lesz? Felismertük, hogy igazán alkotni, értékesnek és hasznosnak lenni csak útközben lehet? Hogy nem az indulás és megérkezés pillanatára kell összpontosítani, hanem minden erőnket és energiánkat az útközben töltött időre kell fordítani? Megértettük ezt? Akkor induljunk!

Gyomok között

Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba! (1Móz 3,17-19.)

Kertészkedem. Eső után nő a gaz. Amerre csak nézek, mindenhol. Bosszantó. Mérgelődöm miatta. Aztán amikor ezt az igét olvasom, rájövök, hogy ez a természetes. Sőt, amikor figyelmesen elolvasom újra és újra, arra is rá kell döbbenjek, hogy mindez miattam van.
Átkozott a föld. Az Úr átkozta meg a bűneset után. Tökéletes átok ül rajta. Oka pedig én vagyok. Az ember. A bűnös ember. Az eredeti, kezdetektől fogva meglévő, bennünk lévő, minden emberre átszálló és az emberiségen végigvonuló bűn. Melytől nem tudunk szabadulni. Melyért felelősek vagyunk mindannyian.

Az első ember bűne van rajtunk. Isten pedig emiatt tette átkozottá a földet. A tövist, bogáncsot és gazt termő föld természetes rendje az isteni átoknak, s mindezt csak magamnak köszönhetem. Bűnös voltomnak.

Kapám lendül, pusztul a gaz. Aztán újra nő, újra és újra, gyorsabban minden növénynél. Egy kivágott helyett kettő nő. Az első növény, mely a fagy engedése után megjelenik a földön, és az utolsó, melyet itt talál az új tél. Jelen van mindig, hogy emlékeztessen. Emlékeztessen a bűnre, a mindnyájunkat sújtó bűnre, az én bűnömre, és Isten átkára. Arra az átokra, mely egyidős a földdel, az élettel, s melyet mi, emberek soha nem voltunk képesek megtörni. Arra az átokra, melyet csak és kizárólag Isten jóságos kegyelme tudott feloldani Jézus Krisztus által. Mert Isten átka mellett Jézus volt az áldás. Isteni átok és isteni áldás állt szemben egymással, és az áldás győzött.

A gaz tovább nő a kertben, de már nem bosszankodom. Megtörten, alázatos szívvel szedem ki, és közben hálát adok az áldásért, mint virágvasárnap a jeruzsálemi nép. Magamban én is örömmel kiáltom: áldott, aki jött az Úr nevében!

Diagnosztika

"Vizsgálj meg, Uram, és próbálj meg, kutasd át szívemet-lelkemet!" (Zsolt 26,2)

Vannak emberek, akikre azt mondják, felületesek. Ha csinálnak valamit, nem adnak bele mindent, csak úgy tessék-lássék módon teszik. Aztán vannak, aki szeretnek a dolgok mélyére ásni. Mint a kutató, aki elektronmikroszkópjával a legparányibb atomig hatol, és olyan alaposan vizsgál, hogy mindenre fényt derít. Ilyen a mi Urunk is. Amikor azt kérjük tőle, hogy vizsgáljon meg bennünket, akkor arra számíthatunk, hogy legapróbb részletig feltár bennünk mindent. Mindent, még azt is, amiről sejtésünk sem volt. Olyan látleletet készít, melyben minden részletre fény derül. Mindenre...
Vannak emberek, akik szeretik a kihívásokat. Szeretik, ha megmérettetés előtt állnak, és minden erejüket bedobva bizonyíthatnak. Bizonyíthatják tudásukat, képességüket, tehetségüket. Szeretik, ha próbára teszik őket. Amikor azt kérjük az Úrtól, hogy próbáljon meg minket, számíthatunk arra, hogy kemény megmérettetésben lesz részünk. Olyan próba elé állít, mely teljesítése igényli minden erőnket, tehetségünket. Elmegy a végső határig, addig, amit még éppen tudunk teljesíteni. Biztosak lehetünk abban, hogy olyan próba lesz, melyben képesek vagyunk állva maradni, de abban is biztosak lehetünk, hogy ha úgy látja jónak, elvisz minket erőnk, kitartásunk, tudásunk, akaratunk végső határáig. Addig a pontig, amit átlépve már biztosan elbuknánk. Biztosan...
Vannak emberek, akik a szemük előtt lévő dolgokat sem találják. Órákig tudnak keresni valamit, de nem lelik. Más pedig pillanatok alatt rátalál. Amikor azt kérjük az Úrtól, hogy kutassa át szívünket és lelkünket, akkor a legalaposabb és legrészletesebb feltérképezésre számíthatunk. Benéz szívünk, lelkünk minden zugába, minden sarokba. Azokba is, melyekbe réges-régen apró fájdalmakat, sérelmeket, botlásokat dugtunk, s melyek azóta is ott porosodnak. Belepte őket a feledni akarás pora, és mi már nem is emlékszünk rá, csak azt érezzük, hogy egy-egy fuvallat poros-dohos szagot hoz. Nem tudjuk mi az, mégis megkeseríti szánk ízét. Ezekre irányítja a reflektort az Úr, ezekről fújja le a port és emeli szemünk elé, hogy szembe nézhessünk velük. És addig tartja ott, míg végleg nem tesszük tisztába és zárjuk le őket. Valamennyit, végleg...