Hol a boldogság mostanában...

Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium. (1Tim 1,11)

Isten tökéletes, és ebben a tökéletességében benne van a tökéletes boldogság is. Isten tökéletesen boldog. Boldogsága isteni tökéletességéből ered, és legkevésbé sem függ attól, hogy mi, teremtmények örömet vagy szomorúságot okozunk neki. Mert akármilyen elkeserítően is hangzik számunkra, bizony mi nem tudjuk boldoggá tenni az Urat. Boldogsága nem tőlünk függ. Nem jó cselekedeteink, nem a feléje irányuló szeretetünk, nem engedelmességünk teszi boldoggá. Isten boldog volt a teremtés előtt, boldog most, és boldog lesz a jövőben is. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem tudunk. És ez jó.
De ha a tökéletes Isten boldog, akkor bizony boldogok lehetünk mi is. Lerombolhatjuk azokat a sztereotípiákat, melyek szerint a keresztyén ember szürke, szomorú, és önostorozó. Hogy mindig megalázottnak kell lennünk, és annak is kell éreznünk magunkat, s ha véletlenül nem így érzünk, akkor mindjárt magunkra húzhatunk egy nagy adag bűntudatot, amitől aztán biztosan szomorúakká válunk.
Ha Isten a maga mására teremtett minket, akkor a boldogságot is nekünk szánta. Boldognak szeretne látni minket. Nem a mindig széles mosollyal, a happy-érzéssel, az erőltetett, kötelező boldogsággal akar látni minket, hanem úgy igazán boldognak szeretne látni. Olyan embernek, aki tisztában van azzal, hogy az Úr egyszer s mindenkorra kiemelte a romlásból, neki adta az örök élet ajándékát és örök szövetséget kötött vele Fia vére által.
Sokszor előfordul, hogy valaki azt kérdezi tőlünk, miért vagyunk szomorúak, és mi felsóhajtunk, hogy "hát mi okom lenne boldognak lenni". Ilyenkor jusson eszünkbe ez.

Test & Lélek

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. (Lk 11,3)

Van a test, és van a lélek. E kettő tesz minket teljessé, egésszé. De gondolkodtunk már azon, hogy melyik mennyire fontos számunkra. Mielőtt rávágnánk, hogy egyformán fontosak, vagy esetleg - keresztyénhez "illő" módon - azt válaszolnánk, hogy hát a lélek sokkal fontosabb, tartsuk magunk elé az alábbi tükröt.
 Lelkünk fontos számunkra. Építjük, csiszolgatjuk. Egy jó keresztyén olvassa a Bibliát és ugye olvas kegyes-irodalmat, ezzel ápolja a lelkét. Tudjuk, hogy lelkünk örök életének záloga Jézus. Hozzá emeljük tehát, reá bízzuk, tőle várjuk lelkünk üdvösségét. Ez még megy is, viszonylag jól. Megnyugszunk, hogy jó kezekben van lelkünk, és vidáman megyünk tovább.
De aztán ott van a testünk. Az egészen más. Mert hát a testet ruházni kell, és akármiben mégsem járhatunk, meg táplálni, aztán esős időben a testet jobb autóval vinni, és sorolhatnánk. Valljuk meg, azért egy kicsivel komolyabb elvárásokat támasztunk testünk ápolásával kapcsolatosan, mint lelkünkével.
Jó, hogy lelkünk Jézus kezében van, de testünket jobban szeretjük saját kezünkben tudni. És ahhoz mérni igényeinket. Munka, lakás, autó, ruha, étel, egészség. Ezeken is olyan gyorsan túllépünk, mint a lelki igényeken? Vagy itt azért tovább időzünk, és alaposabb igényeink vannak. Esetleg jobban szeretünk ezekről mi magunk gondoskodni? Tudjuk, merjük testünket is annyira az Úr gondviselésébe ajánlani, mint lelkünket? És ugyanúgy elfogadni az Úr gondoskodását, megelégedni azzal?
Nos, tehát melyik a fontosabb számunkra?

Ország-határ

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. (Mt 6,10)

Imát mondani sokféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy az ember mély őszinteséggel kéri azt, amit mond. Lehet úgy is, hogy elmondjuk, de igazából nem gondolunk bele, hogy mit kérünk. És úgy is imádkozhatunk, hogy azt mindenki lássa és hallja, de lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy valóban megadatik, amit kérünk.
Egyetlen hely van, ahol Isten akarata maradéktalanul teljesül és megvalósul, ez pedig a mennyek országa. Ahol nincs mellébeszélés, ahol nincs kiskapu. Ott az Úr akarata tölt be mindent.
Amikor a miatyánkot mondjuk, valóban ezt akarjuk? Valóban az a kérésünk lelkünk legmélyén, hogy ahogyan a mennyben, úgy a földön is minden tekintetében Isten akarata érvényesüljön?
Ne vágjuk rá, hogy igen. Gondoljuk végig. És ha alaposan szemléljük a dolgot, rájövünk, hogy Isten országa földi megvalósulásának mi vagyunk a legnagyobb ellenségei és gátjai. Mert persze-persze, valósuljon meg, az olyan jó lenne, de azért felhagyni mindazzal, ami istenellenes, és ami berögződött belénk, azzal azért nem akarunk.
Babonáink, földi vágyaink, félrelépéseink, kilengéseink azok, amik olyan távol tartják tőlünk Isten országát. Mert kérni, bizony nem elég...