Szükségeink

Mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle. (Mt 6,8)

Egy szegény parasztembernek egyszer elszaladt a lova a hegyek felé, s hiába igyekezett visszahívni, a ló bizony elszáguldott. Mivel ez volt az egyetlen lova, amivel megművelte a földjét, a rokonok és barátok mind sajnálkozásukat fejezték, hogy ilyen nagy balszerencse érte. A paraszt pedig csak ennyit válaszolt: „Szerencse vagy szerencsétlenség? Azt én nem tudhatom.” Két hét múlva visszajött a hegyekből az elcsatangolt ló, de nem egyedül, hanem a nyomában egy tucatnyi vadlóval, s ezeket a parasztember mind befogadta. Ekkor ismét eljöttek barátai, s örvendezve gratuláltak neki, hogy milyen nagy szerencse érte. Ő pedig megint annyit mondott: „Szerencse vagy szerencsétlenség? Azt én nem tudhatom.” Néhány nap múlva a parasztember fia lovagolni akart az egyik új vadlovon, amely azonban levetette a hátáról, s a fiúnak eltört az egyik lába. A szomszédok megint csak sajnálkoztak a szerencsétlenség miatt, de a paraszt most is ugyanazt mondta: „Szerencse vagy szerencsétlenség? Azt én nem tudhatom.” Néhány hét múlva háború tört ki, katonák vonultak el azon a vidéken, s minden hadra fogató férfit besoroztak. Egyedül a parasztnak a fiát nem vitték el a faluból, mert törött lábbal neki nem tudnák hasznát venni.
Életünk minden eseményét görcsösen próbáljuk kategóriákba sorolni. Emberi mértékű gondolkodással igyekszünk megítélni mindent abban a tekintetben, hogy szerintünk az jó vagy sem. Aztán a következő pillanatban szemrebbenés nélkül átértékeljük a helyzetet és egészen más álláspontra helyezkedünk.
Hiszed azt, hogy bármi is történik az életedben, az nem véletlenül történik? Hiszed, hogy mennyei Atyánknak gondja van rád? Ha nem is látod át egy-egy esemény értelmét vagy célját, van elég erőd hinni azt, hogy minden a te javadat szolgálja, még akkor is, amikor pillanatnyi helyzetedben elkeseredsz vagy mérhetetlenül szomorú vagy?
Az igazi hit nem a vasárnapi templomlátogatás, nem a rendszeres Bibliaolvasás, nem a bőkezű adakozás. Jézus a keresztfán hitt benned!

Szeret, nem szeret...

Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. (Zsolt 3,11)

A kis Irma nagyon ragaszkodó volt. Alig múlt 3 éves, de mindig azt kutatta, vajon mennyire szereti őt édesanyja. A gyerekek talán mind ilyenek, vagy az erősítette benne ezt, hogy anyja egyedül nevelte? Nem tudom. Sokszor kérdezgette édesanyját: - Ha rendet rakok a szobámban, akkor jobban fogsz szeretni? Anyja mosolygott, megsimogatta szőke, fürtös fejét, és azt mondta: - Az én szeretetem nem attól függ, hogy mit csinálsz. Én így is nagyon szeretlek.
Istenem! Ha jobban betartom törvényeidet, jobban fogsz szeretni? Ha kevesebbet vétkezem, és többet olvasom a Bibliát, akkor jobban fogsz szeretni? Ha minden vasárnap eljárok az istentiszteletre, és még több adományt adok, akkor jobban fogsz szeretni? Ha több szolgálatot vállalok a gyülekezetben, akkor jobban fogsz szeretni?
Kérdések, melyre az Úr szelíd hangon, nemmel válaszol. Isten sok mindent meg tud tenni, de jobban szeretni nem tud minket. Bármit teszünk, bármennyire is küzdünk, erőlködünk, jobban szeretni nem tud. És ez nem Isten tökéletlensége, nem. Hiszen a tökéletes Isten csak tökéletes szeretettel tud szeretni bennünket. Ott pedig nincs kicsit tökéletes szeretet, és nagyon tökéletes szeretet. Nincs egyes-kettes-hármas fokozat. Isten ennél jobban nem tud szeretni, mert Isten tökéletesen szeret minket.
A kis Irma egyszer összeszedte minden erejét, és igyekezett tökéletes rendet tenni a szobában. Amikor azt gondolta, készen van, körülnézett. Szomorúan látta, hogy a könyvek mégsem állnak sorban a polcon, a rongybabák kezei és lábai összegubancolva merednek minden irányba, az építőkockák pedig még azelőtt leborultak, mielőtt tekintete elért volna hozzájuk. Elkeseredett, de ekkor fülébe csengtek édesanyja szavai: Az én szeretetem nem attól függ, hogy mit csinálsz. Én így is nagyon szeretlek. Arca felderült, és valami különös melegség, és béke öntötte el lelkét. Boldog volt...

Atyáink Istene

Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. (2Móz 3,6)

Izsáknak úgy mutatkozik be az Úr, hogy Ő Ábrahám Istene. Jákobnak Ábrahám és Izsák Isteneként jelenti ki magát. Mózesnek pedig Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelenik meg.
Isten nem egy semmiből előbújó istenség. Nem egy ismeretlen, hirtelen jött lény. Olyan isten Ő, aki szerves része a választott népe történelmének. Aki ott van a kezdetek óta, és végigkíséri őket.
Izsák számára idegen és ismeretlen lett volna az Úr, ha nem lépett volna már atyjával, Ábrahámmal szövetségre. És ettől kezdve mindig jelen van. Ott van az egyes emberek múltjában, része életüknek, része történelmüknek. Apák, nagyapák, dédapák istene Ő. Közös az Uruk, közös a hitük, közös az útjuk. Atyáról fiúra száll az Isten ismerete, szeretete, tisztelete, és atyáról fiúra száll az istenhit is. Ez tartja meg a népet, ez adja identitásukat. Helyük van a világban, Istennek helye van életükben és nekik is helyük van Isten országában.
És ha megnézzük, a saját családunkban is jelen van az Úr. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink közül is vannak, akik az Úrral járnak, jártak. Isten ott van a mi múltunkban is. Nem belecsöppentünk Isten ölébe, neki terve volt és terve van velünk. Évek, évtizedek, évszázadok óta tervezi az utunkat. Része a múltunknak, és ez ad bizonyságot arról, hogy nekünk is helyünk van Istennél.

SPAM-szűrés

Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az URat! (Hós 6,3)

Sokszor kétségek között gyötrődünk, és bizonytalanok vagyunk, hogy Isten szól-e hozzánk, Ő mondja-e üzenetét, amit hallunk, vagy sem. Vergődünk, és küszködünk, és arra vágyunk, hogy legyen bennünk készség és biztosság Isten szavának meghallására.
Aztán azon gondolkodunk, vajon hogyan kaphatunk bizonyosságot Isten hangja, Isten üzenete felől. Mitől lehetünk biztosak abban, hogy Ő szól.
Bizonyára mindnyájunkkal előfordult már, hogy kéretlen e-mailt kaptunk. A feladó neve ismerős volt, de a levél tárgya, tartalma alapján egészen bizonyosan tudtuk, nem ő küldte. Ilyen levelet ő nem ír. És ehhez nem kellett őt felhívni, nem kellett neki levelet írni, nem kellett megkérdezni, hogy vajon ő küldte vagy sem. Egyszerűen töröltük a levelet, és többé nem foglalkoztunk vele. És valljuk meg, sosem kaptunk szemrehányást, amiért nem válaszoltunk a levélre. Ismertük annyira az illetőt, hogy tudtuk, mi az, ami tőle jöhet, és mi az, ami nem. És ebben van a lényeg. Ha Istent ismerjük, tudjuk, mi az, ami tőle jön, és mi az, ami hamis. Célunk és feladatunk, hogy megismerjük Őt kijelentéséből. Megismerjük Őt a Bibliából, és kialakuljon bennünk a készség szavának, üzenetének hallására.

Csendes-társ

Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. (Zsolt 139,4)

Amikor egy kapcsolat igazán elmélyül, amikor két ember egészen közel kerül egymáshoz, akkor következik be az, hogy szavak nélkül is értik egymást. Pontosan tudják, hogy mikor mire gondol a másik, és azt is, hogy adott helyzetben mit mondana. Szólni sem kell.
Hosszú, küzdelmes az út idáig. Alaposan meg kell ismerni a másikat. Ha a kapcsolatban csak magára figyel az ember, sosem jutnak el erre. Csak akkor lehetséges így megélni egy kapcsolatot, ha magunkat félre tesszük, és a másikra figyelünk. Nem csak nézzük, hanem látjuk is. Nem csak hallgatjuk, hanem meghallgatjuk. Nem elég csak érteni, meg kell érteni a másikat. Lelkét, gondolkodását, érzelmeit. Ha mindez megvan, évek, évtizedek alatt olyan méllyé válik a kapcsolat, hogy már szavak nélkül is értik, érzik egymást.
Ilyen a kapcsolata az Úrnak velünk. Ki sem kell mondanunk gondolatainkat, érzéseinket, Ő pontosan tudja azokat. Érti, érzi. Ilyen kapcsolatra hív minket is az Úr. Ehhez azonban félre kell tenni az "én"-eket, és rá kell figyelnünk. Nem csak saját érzéseinket, véleményünket, kívánságaikat, akaratunkat kell felé sugároznunk, hanem rá kell figyelnünk. Hogy értsük Őt. Hogy megértsük azt a keveset, amit kijelent számunkra Önmagából. Hogy ezen keresztül megismerjük. Hogy mélyüljön a kapcsolatunk, hogy élő legyen a kapcsolatunk. És hogy idővel minden helyzetben pontosan tudjuk, mit tenne az Úr, mire gondolna, hogyan reagálni. És akkor minden helyzetben tudjuk majd, mi a helyes, és mit kell tennünk.

S.D.G.

Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10)

A világban két erő dolgozik folyamatosan. Nem egyenlő súllyal, de jelen van mindkettő. Nem egyenlő hatalom, de nagy hatalom mindkettő. Isten és a Sátán. A Jó és a Gonosz, a Megtartó és a Romlást hozó. Bennünk is zajlik a két erő küzdelme. Nap mint nap tapasztalhatjuk, micsoda erővel támad minket a Gonosz, de ugyanígy megtapasztalhatjuk Isten túláradó, gondoskodó szeretetét.
Mert láthatjuk, hogy Istennek van hatalma a Sátán felett. Sőt, csak Istennek van hatalma a Sátán felett. A Gonosz legnagyobb győzelme az, amikor sikerül elhitetnie velünk, hogy mi felvehetjük vele a harcot. Akkor győz, akkor kerekedik felül. Mert ha úgy véljük, van erőnk és hatalmunk rajta, akkor már elhisszük azt is, hogy nincs másra szükség. Hogy önnön erőnkből le tudjuk győzni. Akkor már nem futunk az Atyához, nem tőle várjuk az erőt, hanem mi vágunk neki a harcnak. Szembe állunk, szóba állunk a Gonosszal. Ő pedig győz. Ekkor mindig győz.
Ha azonban ráébredünk, hogy nekünk semmi dolgunk a Sátánnal, hogy sem harcba nem kell szállni vele, de még csak szóba sem kell vele állni, akkor van esély a győzelemre. Ha az Atyához fordulunk, és tőle várjuk a segítséget, őt kérjük, hogy parancsoljon neki, akkor kerekedhetünk felül. Nem a magunk erejéből. Nem. Csak és kizárólag Isten dicsősége által. Mert egyedül neki van hatalma minden teremtett dolog felett.

Hol a boldogság mostanában...

Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium. (1Tim 1,11)

Isten tökéletes, és ebben a tökéletességében benne van a tökéletes boldogság is. Isten tökéletesen boldog. Boldogsága isteni tökéletességéből ered, és legkevésbé sem függ attól, hogy mi, teremtmények örömet vagy szomorúságot okozunk neki. Mert akármilyen elkeserítően is hangzik számunkra, bizony mi nem tudjuk boldoggá tenni az Urat. Boldogsága nem tőlünk függ. Nem jó cselekedeteink, nem a feléje irányuló szeretetünk, nem engedelmességünk teszi boldoggá. Isten boldog volt a teremtés előtt, boldog most, és boldog lesz a jövőben is. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem tudunk. És ez jó.
De ha a tökéletes Isten boldog, akkor bizony boldogok lehetünk mi is. Lerombolhatjuk azokat a sztereotípiákat, melyek szerint a keresztyén ember szürke, szomorú, és önostorozó. Hogy mindig megalázottnak kell lennünk, és annak is kell éreznünk magunkat, s ha véletlenül nem így érzünk, akkor mindjárt magunkra húzhatunk egy nagy adag bűntudatot, amitől aztán biztosan szomorúakká válunk.
Ha Isten a maga mására teremtett minket, akkor a boldogságot is nekünk szánta. Boldognak szeretne látni minket. Nem a mindig széles mosollyal, a happy-érzéssel, az erőltetett, kötelező boldogsággal akar látni minket, hanem úgy igazán boldognak szeretne látni. Olyan embernek, aki tisztában van azzal, hogy az Úr egyszer s mindenkorra kiemelte a romlásból, neki adta az örök élet ajándékát és örök szövetséget kötött vele Fia vére által.
Sokszor előfordul, hogy valaki azt kérdezi tőlünk, miért vagyunk szomorúak, és mi felsóhajtunk, hogy "hát mi okom lenne boldognak lenni". Ilyenkor jusson eszünkbe ez.

Test & Lélek

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. (Lk 11,3)

Van a test, és van a lélek. E kettő tesz minket teljessé, egésszé. De gondolkodtunk már azon, hogy melyik mennyire fontos számunkra. Mielőtt rávágnánk, hogy egyformán fontosak, vagy esetleg - keresztyénhez "illő" módon - azt válaszolnánk, hogy hát a lélek sokkal fontosabb, tartsuk magunk elé az alábbi tükröt.
 Lelkünk fontos számunkra. Építjük, csiszolgatjuk. Egy jó keresztyén olvassa a Bibliát és ugye olvas kegyes-irodalmat, ezzel ápolja a lelkét. Tudjuk, hogy lelkünk örök életének záloga Jézus. Hozzá emeljük tehát, reá bízzuk, tőle várjuk lelkünk üdvösségét. Ez még megy is, viszonylag jól. Megnyugszunk, hogy jó kezekben van lelkünk, és vidáman megyünk tovább.
De aztán ott van a testünk. Az egészen más. Mert hát a testet ruházni kell, és akármiben mégsem járhatunk, meg táplálni, aztán esős időben a testet jobb autóval vinni, és sorolhatnánk. Valljuk meg, azért egy kicsivel komolyabb elvárásokat támasztunk testünk ápolásával kapcsolatosan, mint lelkünkével.
Jó, hogy lelkünk Jézus kezében van, de testünket jobban szeretjük saját kezünkben tudni. És ahhoz mérni igényeinket. Munka, lakás, autó, ruha, étel, egészség. Ezeken is olyan gyorsan túllépünk, mint a lelki igényeken? Vagy itt azért tovább időzünk, és alaposabb igényeink vannak. Esetleg jobban szeretünk ezekről mi magunk gondoskodni? Tudjuk, merjük testünket is annyira az Úr gondviselésébe ajánlani, mint lelkünket? És ugyanúgy elfogadni az Úr gondoskodását, megelégedni azzal?
Nos, tehát melyik a fontosabb számunkra?

Ország-határ

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. (Mt 6,10)

Imát mondani sokféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy az ember mély őszinteséggel kéri azt, amit mond. Lehet úgy is, hogy elmondjuk, de igazából nem gondolunk bele, hogy mit kérünk. És úgy is imádkozhatunk, hogy azt mindenki lássa és hallja, de lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy valóban megadatik, amit kérünk.
Egyetlen hely van, ahol Isten akarata maradéktalanul teljesül és megvalósul, ez pedig a mennyek országa. Ahol nincs mellébeszélés, ahol nincs kiskapu. Ott az Úr akarata tölt be mindent.
Amikor a miatyánkot mondjuk, valóban ezt akarjuk? Valóban az a kérésünk lelkünk legmélyén, hogy ahogyan a mennyben, úgy a földön is minden tekintetében Isten akarata érvényesüljön?
Ne vágjuk rá, hogy igen. Gondoljuk végig. És ha alaposan szemléljük a dolgot, rájövünk, hogy Isten országa földi megvalósulásának mi vagyunk a legnagyobb ellenségei és gátjai. Mert persze-persze, valósuljon meg, az olyan jó lenne, de azért felhagyni mindazzal, ami istenellenes, és ami berögződött belénk, azzal azért nem akarunk.
Babonáink, földi vágyaink, félrelépéseink, kilengéseink azok, amik olyan távol tartják tőlünk Isten országát. Mert kérni, bizony nem elég...

Tökéletes szeretet

Jézus így válaszolt: "Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom néked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (Jn 13,38)

Csalódtunk már úgy igazán valakiben? Akiben nagyon bíztunk. Akiről nem is feltételeztük volna, hogy cserben hagy, hogy ellenünk szól, hogy nem áll mellénk, hogy elhagy minket. Gondoltuk vagy mondtuk már ki azt, hogy "ha tudtam volna, hogy ilyen, szóba sem állok vele"? Talán nincs is ember, akivel nem fordult volna elő ilyen. Ha tudtam volna, ha előre láttam volna...
Olyan bűnbánóan, olyan magunkba szakadtan tudunk szomorkodni, ha megbántjuk az Urat. Ha parancsa ellen teszünk, ha letérünk az útjáról. De belegondoltunk már abba, hogy mindezt Isten előre tudta. Előre látta, hogy mikor, mit teszünk ellene, mikor, hogyan csaljuk meg, fordulunk el tőle, boltunk meg. Látta ezt néhány perccel bűnünk előtt, de látta születésünk pillanatában, és látta a világ megteremtésekor.
Míg mi olyan hevesen tudjuk mondani, hogy "ha előre láttam volna, hogy ilyen, nem állok vele szóba, nem pazarolom rá az időmet", addig az Úr egész létét szánja oda nekünk, értünk, úgy, hogy kezdettől fogva pontosan tudja, mikor mit teszünk, milyenné leszünk. Sőt, minden egyes félrelépésünk után azonnal tiszta lapot kapunk, és kegyelméből megadja az újrakezdés lehetőségét. Mindezt úgy, hogy már akkor látja következő botlásunkat. Mi ez, ha nem a tökéletes szeretet...