Gyerekkoromban ismertem egy idős embert, akinek alkarjára egy hatalmas szív volt tetoválva benne a Kati névvel. Nem értettem a dolgot, mert a feleségét Marika néninek hívták, gyerekük pedig nem volt. Nem tudtam ki az a Kati és miért írta kitörölhetetlenül bele a testébe.Aztán később kiderült, hogy fiatalkori szerelmének nevét vésette bele karjába. A szerelem elmúlt, a jel ott maradt. Örökre. Mert a tetoválás kitörölhetetlen. Mindig, mindenkor emlékezteti viselőjét. Emlékezteti a fergeteges szerelemre, egy őrült nyárra, örök szövetségre, hirtelen pillanatra. Arra, ami miatt a jel a testre került, és arra, ahogyan oda került. Örök és eltüntethetetlen.
Az öreg élete során százszor, ezerszer megnézte Kati emlékét. Sosem felejtette el. Akkor sem, amikor örök hűséget fogadott Marikának, akkor sem, amikor évtizedeket élt le Kati nélkül. Sosem akarta eltüntetni a tetoválást. Sosem bánta meg, hogy tű alá feküdt.
Isten is bevésett minket tenyerébe. Nem csak a nevünket, arcunkat is. Minden sejtünket, minden szavunkat, gondolatunkat. Életünk minden pillanata ott van nála, ott van rajta. Nem egy ifjúkori fellángolás eredményeként vagyunk ott, nem egy hirtelen ötlet vagy elszánás miatt. A világ teremtésekor már eldöntötte, és az örökkévalóságnak szánva kerültünk fel tenyerére. Tenyerén hord minket. Sosem feledkezik meg rólunk, mert minden pillanatban lát minket. Tudja, hogy kitörölhetetlenek vagyunk. Tudja, hogy döntése egyszer s mindenkorra szól. Így látta jónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése