A védelem szava

"Az Úr megítéli az ő népét." (Zsid 10,30)

Talán előfordult már velünk, hogy valamilyen ügyben tanú szerepét töltöttük be. Akár a munkahelyen, akár vitatkozó felek között, vagy esetleg a bíróságon. Ez utóbbi esetben bizonyára görcsbe rándult a gyomrunk, és annak ellenére, hogy nekünk csak a látottakról, hallottakról kellett beszámolni, nehezen éltük meg a helyzetet.
Gondoljunk bele, milyen érzés lehet az, amikor minket vádolnak. Amikor tetteinkért felelni kell, és nem találunk kiutat. Amikor a büntetés súlya ott lebeg felettünk, és tehetetlenek vagyunk. Minden erőnket megpróbáljuk bevetni, hogy szabaduljunk a helyzetből. A legjobb védőügyvédet keressük meg, és próbáljuk igazunkat bizonygatni.
A végső ítéletkor nekünk is az Úr elé kell állni. Tetteinket, bűneinket számon fogja kérni ítéletekor az Atya. Vigaszunk azonban, hogy számunkra a legtökéletesebb védőügyvéd van kirendelve. Jézus fog mellettünk állni, és a védőbeszédet ő mondja el értünk. Felmentésünkért bizonyítékokat hoz fel, és örök érvényű áldozatára mutatva igazolja, hogy minden bűnünkért megadatott már az elégtétel.
A bírói kalapács hangosan koppan, és megszületik a felmentő ítélet. Bűneink eltöröltetnek, és immár megtisztult lélekkel állunk Isten előtt.. Nem kerülhet elő új bizonyíték vagy terhelő adat, nincs perújrafelvétel. Egyszer s mindenkorra lezárult az ügy, jogerős ítélet született, felmentést kaptunk.
Vajon milyen érzés kavarog majd bennünk akkor, és mit érzünk most, ha belegondolunk ebbe?

Valós kép

"Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt." (Ézs 45,7)

Előfordult már, hogy egyes dolgokról, történésekről, eseményekről nem tudtuk elképzelni, hogy ez is az Úrtól jön? Volt már olyan eset, amikor úgy gondoltuk, hogy ezt vagy azt biztosan nem akarhatja az Úr? Amikor valamit nagyon szeretnénk, de sehogy sem jön össze, vagy amikor valakit nagyon szeretünk, de mégis elveszítjük, akkor előfordul, hogy azzal próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy ez csak véletlen, és ilyen rosszat nekünk biztosan nem akar az Isten.
Pedig az Úr világossá teszi: ő cselekszik mindent. Világosságot és sötétséget, békét és háborút, jót és bajt. Minden, ami a földön adatik nekünk, az tőle van. Akkor is, ha nem tetszik, akkor is, ha a jóságos-békés istenképet ez rombolja bennünk, és ezért hadakozunk ellene. Akkor is, ha mástól próbáljuk eredeztetni az eseményt. Kenhetjük a sorsra, a véletlenre, bármire. Megtehetjük, de ettől még nem változik a helyzet. Az, hogy az Úrtól jön.
Tudunk ez ellen küzdeni, vagy tudunk ezzel megbékülni. Ha elfogadjuk, sokkal valódibb képet kapunk az Úrról. Sokkal közelebb kerülünk hozzá, és kicsit jobban megértjük, hogy mit miért tesz. Ezt tisztán sosem tudjuk felfogni, de ha nem küzdünk görcsösen a valóság ellen, és nem próbálunk minden erőnkkel egy általunk kreált, és számunkra kedvesnek vélt istenképet fenntartani magunkban, könnyebb lesz közelebb kerülni hozzá. Könnyebb lesz meglátnunk őt. Hiszen ez a célunk, nem?

Mai csodák

"Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire." (Zsolt 105,5)

Csoda. Gyakran használjuk ezt a szót, amikor valami különleges, rendkívüli vagy megmagyarázhatatlan dolgot akarunk leírni. A természet csodájának tartjuk, amikor egy gyermek megszületik. Csodáljuk a naplementét, a tengert, a hatalmas hegyeket. Csoda a súlyos betegségből való felgyógyulás, és csoda a növekvő gyermek megnyíló értelme.
Sokszor használjuk a szót, ezért mára elcsépeltté vált. Könnyelműen ejtjük ki, és legtöbbször észre sem vesszük a mögötte rejlő isteni dicsőséget. Mert bizony csoda egy gyermek megszülése, a végeláthatatlan tenger, vagy a hatalmas hegyek. Isten teremtett világának csodái. Csoda a naplemente, a felhős ég, a csillagok tengere. Isten természeti törvényeinek csodái.
A csoda szó hallatán nem csupán azokra az eseményekre kell gondolni, amikor az Úr saját törvényeivel szembe cselekedett. Nem csupán a tenger kettéválasztására, Lázár feltámasztására, a víz borrá változtatására, a vízen járásra kell gondolnunk. Isten csodái legtöbbször nem természetellenesek. Nem hágják át a teremtett világ törvényszerűségeit. A legtöbb csoda esetében Isten úgy szövi a történelem fonalát, úgy használja a természeti jelenségeket, törvényeket, hogy az események csodálatos módon bekövetkezzenek. Ezek nem véletlenek. Ezek a köztünk élő Isten mai csodái.

Gondviselés

"Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa." (1Móz 50,20)

Még mi, keresztyének is gyakran emlegetjük a szerencsét, a végzetet vagy a sorsot. Ha nyerünk a lottón, azt mondjuk: mekkora szerencsénk van. Ha valami baj ér bennünket, gyakran mondjuk: üldöz minket a balsors. Világosan kell azonban látnunk, hogy az Isten által kormányzott világegyetemben nincsenek véletlen dolgok.
A szerencse vak, míg Isten mindent lát. A végzet személytelen, míg Isten az Atya. A sors néma, míg Isten szólni tud hozzánk. Életünkben azonban nem vak, személytelen és néma dolgok munkálkodnak, hanem Isten gondviselése irányítja azt. Isten mindenre kiterjedő hatalmával uralkodik a világmindenség felett. A legkisebbtől a legnagyobbig minden eseményt ő irányít. Teremt, igazgat, ad, elvesz, irányít, vezet. Akaratát emberi akaratok cselekedeteivel viszi véghez. Bármit teszünk, a legelvetemültebb gonoszságot is akaratának beteljesedése érdekében igazgatja.
Júdás árulása volt a legsúlyosabb bűn, melyet ember elkövetett. Jézus halála azonban nem egy véletlen következménye volt ennek a bűnnek. Isten képes volt arra, hogy eleve eltervezett megváltó műve beteljesedéséhez felhasználja Júdás árulását. Jézus azonban akkor is meghalt volna értünk a kereszten, ha Júdás nem árulja el.
Az isteni elrendelés beteljesedésének döntéseink, cselekedeteink eszközei lehetnek. Isten hatalmában áll minden eseményt tervéhez igazítani. Így lehet az, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetet is javunkra formálja. Élethelyzeteinket ezért sohasem a sorsnak, végzetnek vagy szerencsének kell betudnunk, hanem meg kell látnunk benne Isten túláradó gondoskodását, a gondviselést.

Visszatérítők

"Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez." (Jak 5,19-20)

Sokszor valami idillikus kép él bennünk keresztyén testvéreinkről. Úgy gondoljuk, hogy mi is minden igyekezetünkkel arra törekszünk, hogy a kijelölt úton maradjunk, és mások is így vannak ezzel. Mindenki éli a szép keresztyén életét nagy-nagy boldogságban.
Aztán amikor egy társunknak hiba csúszik az életében, megbotlik, letér útjáról, akkor nagyon szomorúan, szánakozva nézünk rá, és arra gondolunk: Ó, szegény, hátat fordított az Úrnak, hát most aztán már tényleg elkárhozik a lelke, menthetetlenül oda van. Pedig milyen szépnek indult az élete...
A Biblia azonban egészen más feladatot szán nekünk az ilyen helyzetekben. A keresztyén testvériség nem csupán azt jelenti, hogy találkozásokkor örömmel üdvözöljük egymást, és boldogan újságoljuk el híreinket a másiknak, vagy hogy az istentiszteleteket boldogságos örömmel ülünk egymás mellett a padban. A keresztyén testvéri közösség ennél sokkal több. Alapvetően azt jelenti, hogy felelősséggel tartozunk a másik iránt. Hogy ott állunk mellette akkor is, amikor olyat tesz, ami nem illik bele a keresztyén értékrendbe. Amikor gyengesége miatt eltér a közös úttól. Ekkor van igazán szükség hívőségünkre. Ekkor kell igazán megélni keresztyénségünket.
Minden energiánkat, minden lehetőségünket arra fordítani, hogy tévútra indult testvérünket visszavezethessük az Úrhoz. Hogy újra reményt kapjon, hogy ismét meglássa hite értékeit és belássa, az egyetlen járható utat hagyta el. Mert ezt a felelősséget is a vállunkra tette az Úr. Ez is a mi dolgunk. Ezt is számon kéri majd tőlünk életünk végén. Nem csupán az imádkozást, az adakozást, a magunkban megélt keresztyénséget, hanem a másik iránti felelősséget.
Mosolygós látszatkeresztyénségünk az ilyen helyzetekben érik igazán értékes, üdvösséget adó életté. Ilyenkor telik meg tartalommal, és ilyenkor éljük meg életünket úgy, hogy abban valóban örömét leli az Úr.

Útkereső

Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul. (Jób 9,10)

A Turbó Taxi nevű népszerű társasjátékban egy adott kezdőpontból kell eljutni egy végpontba úgy, hogy a rendelkezésre álló útvonal-részletekből, egyenes utakból, kanyarokból, útkereszteződésekből meghatározott szabályok szerint ki kell alakítani az útvonalat. Az a győztes, aki először oldja meg helyesen a feladatot. A kezdőpont és a végpont ismert, a kettőt összekötő utat azonban nekünk kell kikombinálni. Hasonló a feladat a labirintus rejtvényeknél.
Sok tekintetben így van életünk is. A kezdőpont, a születés adott, és a végpontot is többé-kevésbé helyesen tájoljuk be. Az útvonalat azonban nekünk kell összerakni.
Isten a kijelentésében nélkülözhetetlen szabályrendszert és útvonalelemeket adott. A Biblia pontos eligazítást ad utunk során. Ezért fontos az, hogy minden keresztyén meglássa: feladatunk nem a kombinálás, a szabályok mögé nézés, a görcsös kitalálás, hanem csupán az alkalmazás.
Nem kell következtetéseket, újabb és újabb megállapításokat kutatni és kreálni a Biblia üzenete alapján. Nem kell a szöveg mögé nézni, nem kell a sorok között olvasni. Az isteni kijelentést úgy kell értelmezni és alkalmazni, ahogy le van írva. Isten nem képekben beszél. Nem rejtvényeket adott, és nem kétértelmű kijelentéseket tett.
Ha azon törjük a fejünket, hogy vajon mit akart azzal mondani az Úr, amit a Bibliában olvasunk, akkor temérdek energiát pazarolunk el feleslegesen. Mert Isten azt mondta, amit mondani akart, és úgy mondta, ahogy azt nekünk alkalmazni kell. Nem leegyszerűsítve, nem magunk által kreált helyzetekre átírva, nem a társadalmi elvárásokhoz igazítva kell parancsait teljesíteni.
Isten elvárásai egyértelműek, és ígéretei is ugyanilyen egyértelműek. Mert hogyan venné az ki magát, ha a végső ítéletkor az Úr is kénye-kedve szerint értelmezné azt, amit ígéretül adott nekünk...

Használati útmutató

"Az ÚR törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. Az ÚR intő szava határozott, bölccsé teszi az együgyűt. Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az ÚR parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet." (Zsolt 19,8-9)

Amikor egy új társasjátékot egy vagy új gépet, készüléket veszünk a kezünkbe, először a használati utasítást olvassuk el. Átnézzük, hogy a játékban melyik kártya vagy melyik mező mit jelent, mi a teendő. Elolvassuk, hogy a készüléken az egyes gombok, beállítási lehetőségek mit eredményeznek a használat során. Ezután kezdjük csak használni a játékot vagy a készüléket. Ha nem így teszünk, gyakran előfordulhat, hogy már az első használatkor kárt okozunk benne, vagy értelmetlenül, eredménytelenül használjuk. De az is megeshet, hogy a rossz használat során lassan, alattomosan károsodik a készülék, és később nagy bajt eredményez. A használati utasítás értelme, hogy pontosan leírja, mit hogyan kell tennünk a megfelelő működés érdekében. A rendeltetésszerű használatért.
Hasonlóképpen van ez életünkkel is. A keresztyén élet használati útmutatóját megadta nekünk az Úr kijelentésében. A Bibliában pontról pontra leírta a rendeltetésszerű keresztyén életet. Ha ezt betartjuk, életünk megfelelően működik, Isten tervei szerint élhetünk, és biztosak lehetünk abban, hogy az soha el nem romlik. Örök életre szól.
Isten kijelentésének eredményeként nincs szükség arra, hogy a keresztyén életünk használati útmutatóját mi magunk kreáljuk meg. Nem kell görcsösen azon fáradoznunk, hogy egy-egy helyzetben mit tegyünk. Az útmutató világosan szól mindig. Ha küzdelmünk támad, az nem a helyes cselekedetünk megtalálása miatt tör felszínre, hanem azért kell küzdenünk, hogy az Isten által kinyilatkoztatott helyes lépést meg tudjuk tenni. Hogy a minket támadó gonoszt le tudjuk győzni. Ne feledjük, erőnket nem arra kell fordítani, hogy a helyes keresztyén élet útját kitapossuk. Ezt megtette az Úr. Energiánkat arra kell összpontosítani, hogy ezen az úton tudjunk mindig maradni.

Áttételes hit

"És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak." (Mt 27,51)

Az ószövetségi templomban a legbelső részt, az úgynevezett szentek szentjét egy kárpitfüggöny választotta el a templom többi részétől. Ebbe a részbe csak a főpap léphetett be, évente egyszer, az engesztelés napján, és ekkor mutathatta be az egész népért az engesztelő áldozatot. A zsidó nép hite szerint ezzel bocsáttattak meg az emberek bűnei.
Hitük szerint a bűnbocsánathoz egy közbenjáró, a főpap kellett. A nép egyszerű gyermeke nem állhatott oda az Úr elé, és nem nyerhetett bocsánatot vétkei miatt, csupán akkor, ha a közbenjáró bemutatta érte az áldozatot.
Amikor Krisztus a kereszten meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt. Az Úr ezzel jelezte, hogy minden ember számára elvégeztetett az örök engesztelő áldozat, és immár nincs szükség közbenjáróra, nincs szükség engesztelő rituáléra, minden ember számára nyitva az út az Úristenhez.
Ugyanakkor ez nem csak azt jelenti, hogy nincs szükség a földi közbenjáróra, hanem azt is, hogy nem is lehet földi közbenjáró. Nem lehetséges, hogy helyettünk valaki más álljon oda az Úr elé, és nevünkben más vallja meg a bűneinket.
Gyakran elégedetten ücsörgünk az istentiszteleten, hátradőlve a padban, és figyeljük, amint a lelkész teszi a dolgát. Imádkozik, prédikál, kenyeret tör, igét hirdet. Ha olyan kedvünk van, és ismerős az ének, bekapcsolódunk az éneklésbe, de egyébként csendes szemlélői vagyunk az "eseményeknek".
Tudnunk kell azonban, hogy Isten nem ezt várja tőlünk. A kárpit széthasításával megnyitotta a közvetlen utat magához, és várja, hogy induljunk felé. Várja, hogy tevékeny részesei legyünk a hitnek, és ne bízzunk mindent a közvetítőkre. Mert lehet, hogy ezzel a vallásosság formális részeit teljesítjük, ám így soha nem kerülhetünk Isten közelébe.

Tőlem - Neked

"Az ÚR rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett." (1Móz 4,4-5)

Figyeljük meg a sorrendet. Nem azt írja a Biblia, hogy az Úr rátekintett Ábel áldozatára és azt vette szívesen, Kain áldozatát pedig elutasította. Nem. Az Úr kegyelmesen tekintett Ábelre. És Ábel kedves volt előtte. Ezt követően pedig a kedves gyermek ajándékát szívesen fogadta.
Kain viszont elvetett volt az Úr előtt. Nem az áldozata, hanem maga az ember. Maga Kain volt elvetett az Úr szemében, így áldozata sem volt kedves Isten számára.
Amikor azt gondoljuk, hogy tetteinkkel tudjuk kiérdemelni az Úr szeretetét, gondoljuk Ábel és Kain történetére. Jusson eszünkbe, hogy Isten előtt semmit sem érnek a cselekedetek, ha azt megelőzően nem kedves előtte az, aki cselekszi azokat. Nem a cselekedetek válnak kedvessé az Úr előtt, hanem személyünk. Mi magunk vagyunk fontosak, kedvesek, szeretettek számára. A kedves gyermeknek pedig tetteit szívesen fogadja az Úr. Azonban személyünk iránti szeretete hosszan megelőzi tetteinket. Kain áldozhatott volna az Úrnak bármit. Teljesíthette volna százszorosan, ezerszeresen túl Ábel áldozatát, az akkor sem lett volna kedves az Atya számára. Ábelnek pedig bármilyen tökéletlen áldozata is nagy örömet szerzett az Úrnak.
Gondoljunk csak bele. Egy számunkra ismeretlen, vagy kevésbé kedvelt ember hatalmas ajándéka felér-e gyermekünk által nekünk készített rajz értékével? Ugye nem. És gyermekünk iránti szeretetünk sem a nekünk adott rajza miatt növekszik. Ha mi tudunk így szeretni, és így fogadni ajándékot, mennyivel inkább képes erre a mi Urunk.

IGAZság

"Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által." (Róm 5,1)

Megigazulásunk okát két dologban kereshetjük. Gondolhatjuk azt, hogy cselekedeteinkből ered, illetve származtathatjuk hitünkből, Isten kegyelme által.
Ha úgy véljük, hogy cselekedeteinkből származik megigazulásunk, akkor erősödő törekvés lesz bennünk minél több és jobb cselekedetre. Gondolataink tetteink körül forognak, saját cselekedeteink csiszolására, méregetésére összpontosul minden erőnk és figyelmünk. Ha tetteinket vizsgáljuk, magunkat vizsgáljuk. Gondolataink középpontjába mi magunk kerülünk, és ha saját tetteinkből eredeztetjük igaz voltunkat, akkor önmagunk iránti elégedettség, dicsekvés alakul ki bennünk. Ha úgy gondoljuk, tetteink eredménye megigazulásunk, akkor ez büszkeséggel tölt el bennünket, és az isteni kegyelmet tetteink által kiérdemelt jutalomnak fogjuk fel. Ezzel pedig nem hogy közelebb, hanem inkább távolabb kerülünk az Úrtól.
Ám ha megigazulásunkat a Úr által, ingyen, kegyelemből adatott ajándéknak tekintjük, akkor cselekedeteink értéke megigazulásunk szempontjából elvész. Nem lesz értelme tetteink jóságát és mértékét vizsgálni, hiszen az sem előfeltétele, sem fizetsége nem lehet az isteni kegyelemnek. Rádöbbenünk, hogy Isten kegyelméből ítélt minket méltónak arra, hogy magához öleljen. Cselekedeteinket ettől fogva hálánk jeleként visszük elé, melyekért cserébe semmit nem várhatunk, csupán megköszönhetjük szeretetét. Hiszen egész üdvösségünk alapja Isten könyörületessége.

Beszélgetés

"Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak." (Róm 8,1)

Kértem az Urat, hogy vegye számba bűneimet, és ő ránézett Jézusra. Kértem, hogy nézze nyomorúságomat, de ő Jézusra nézett. Kértem tőle, hogy nézze szenvedéseimet, bukdácsolásomat, mire ő ránézett Jézusra. Kértem, hogy bocsássa meg bűneimet, és ő ránézett Jézusra. Kértem az Atyát, hogy nézzem rám, és ő ránézett Jézusra.
Kérdeztem tőle, hogy lehet az, hogy temérdek bűnömet elfedi, hogy romlottságom, galádságom eltörli, hogy istentelenségeimről nem emlékezik meg, számba sem veszi azokat. Kérdeztem tőle, miért teszi ez? Ő ránézett Jézusra, és azt mondta: szeretetből. Kérdeztem tőle: méltó vagyok én erre? Mosolygott.
Elszégyelltem magam, és azt kérdeztem, hogy hogyan tudnám én ezt neki meghálálni. Mire azt mondta, hogy én erre képtelen vagyok.
Szemem könnyes lett, és arra gondoltam, hogy egész életem kevés, hogy megköszönjem neki jóságát. Hirtelen minden percem értékes és drága lett, egyet sem pazarolhatok el.

Kép-más

"Megteremtette Isten az embert a maga képmására." (1Móz 1,27)

Megelégedettséggel és nyugalommal vesszük tudomásul, hogy az Isten minket saját képmására teremtett, és bennük megjelenik az Úr dicsősége, teremtésének nagysága. Ennek örülünk, és igyekszünk hálával élni felé.
Egy dologról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mégpedig arról, hogy a többi embert is maga képmására teremtette az Úr. Másokban is az ő dicsőséges munkája jelenik meg. És nem csak azokban, akiket mi szeretünk, és akik kedvesek számunkra, hanem mindazokban, akik nekünk ártanak, akik ellenünk tesznek, akik fájdalmat, szomorúságot, bajt okoznak nekünk.
Ha azt kapjuk feladatul, hogy a nekünk kedves emberekben lássuk meg az Istent, és legyünk az ő javukra, úgy gondoljuk, könnyű dolgunk van. Azonban Jézus nem erre tanít minket. Az Úr parancsa szerint kivétel nélkül mindenkivel jót kell tennünk. Nem azt kell néznünk, hogy embertársunk méltó-e arra, hogy javainkat, adottságainkat rá fordítsuk, hanem minden emberben Isten képét kell meglátnunk. Kivétel nélkül, minden emberben. Az nem járható, hogy minden emberben, kivéve azokat, akikre haragszunk, akik ártottak nekünk, vagy akik nem segítenek nekünk. Az Úr parancsa világos: minden emberben őt kell felismerni.
Isten számára kedves minden teremtménye. Mindnyájunkban örömét leli és gyönyörködik bennünk. És ha egy felebarátunk Isten számára kedves, mondhatjuk-e, hogy mi megvetjük őt?
Keresztyénként minden emberben Isten képét kell látnunk, amely iránt teljes tisztelettel és szeretettel tartozunk. Amikor tehát valakinek javára válunk, nem az embert, hanem az őt teremtő Istent szolgáljuk, és dicsőítjük. Ugyanígy amikor valakit eltaszítunk magunktól, megvetünk vagy kárára cselekedünk, Istent taszítjuk el.

Cselekedetünk súlya

"Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef 2,10)

Talán az egyik legtöbbet emlegetett kifejezésünk a "jó cselekedet". Mondogatjuk, feladatunknak tekintjük, szemünk előtt lebeg. Olvasunk róla a Bibliában is. De tudatosul bennünk, mit jelent?
Ha egy nincstelen koldusnak alamizsnát adunk, és ez miatt büszkeség, megelégedettség tölt el bennünket, az vajon jó cselekedet? Semmiképpen. Ha a gyülekezet javára adományozunk egy komolyabb összeget, majd azzal folyamatosan eldicsekszünk, az vajon jó cselekedet? Egyáltalán nem. A pénzünkkel saját magunknak vásároltunk dicsőséget. Ha áldozatot hozunk másért, és közben ezért hálát várunk, vagy előbbre jutásunkban reménykedünk, az jó cselekedet? Távolról sem. Önmagunk dicsőségét keressük mindezzel.
Azonban ha felismerjük Isten törvényét, és hálásak vagyunk mindazért, amit tőle kaptunk, és e hálánkat úgy fejezzük ki, hogy javainkból másoknak is juttatunk, akkor az tökéletes jó cselekedet. Ha tetteinkben megjelenik a hála, és amit teszünk, azt Isten dicsőségére tesszük, akkor minden cselekedünk jó cselekedet lesz.
Sohasem a cselekedet tartalma, hanem a mögötte meghúzódó szándék határozza meg a tett jóságát. Csak azok a cselekedeteink lehetnek jók, melyek igaz hitből fakadnak, az Úr törvényének megfelelőek és az ő dicsőségére tesszük. A legkisebb tett is lehet hatalmas jó cselekedet, és az emberi mértékkel mért óriási cselekedet is hozhat romlást ránk. Ne a tett nagyságát, hanem a benne rejlő isteni dicséretet keressük.

Tanítók

"Azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik." (Jn 17,8) 

Hitünk egyik szilárd alapja Isten igéjének ismerete. Az isteni kinyilatkoztatás pedig nem ismerhető meg másból, csak a Bibliából. Lehet hittéziseket kreálni, lehet kinyilatkoztatásokat tovább gondolni, értelmezni, magyarázni, összevetni, de vigyázni kell, mert ez sokszor egyre távolabb vezet az eredeti kinyilatkoztatástól.
Az egyház alapvető feladata Isten igéjének hirdetése. Ha nem így tesz, elveszti tartalmát, és nem lesz egyház. Legalábbis nem a krisztusi értelemben, legfeljebb csak nevében.
Fontos látni, hogy nem Isten igéje van az egyházért, hanem az egyház van az isteni igéért. Nem azért van az Ige, hogy az egyház szólhasson, és véleményét továbbíthassa, hanem azért van az egyház, hogy az Ige szólalhasson meg. Az egyház csupán eszköz az Ige számára. Csupán egy közvetítő, mely elviszi az emberekhez az isteni kinyilatkoztatást. De a hangsúlynak mindig ez utóbbin kell lennie.
Nem az egyház teremti az Igét, hanem az Ige teremt egyházat. A valódi egyház ismertetőjele Isten igéje. Nem az egyház vonzza magához az Igét, hanem az Ige tölti be az egyházat. Ahol Isten szavát hirdetik és befogadják, ott van az egyház.
Istengyalázó, ha az egyház saját pozícióját, véleményét, érdekeit tolja az Ige elé, vagy azon át szűri az Igét. Onnantól nem beszélhetünk egyházról. Az egyház egyetlen feladata tisztán, igazul átadni, továbbadni azt, amit kapott. Az Igét.