Azt még csak-csak belátjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hibáink egy részét ismerjük, és néhányon igyekezünk változtatni. Azt azonban már sokkal kevésbé fogadjuk el, ha valaki rávilágít gyenge pontjainkra. Sokkal szívesebben vesszük, ha dicsérnek, erősségeinket hangoztatják, és felnéznek ránk. Ez jobban tetszik nekünk. Mert ugyan ki kíváncsi a hibáira, és mi értelme, ha mások reflektorfénybe állítják azokat.Az emberek mihaszna dicsérő szavaival szemben ott áll az Úr objektív tükre. Mert azt azért megtapasztalhattuk már, Isten nem partner abban, hogy hibáinkat szőnyeg alá söpörjük, és erősségeinket még nagyobb fényben tüntessük fel. Ilyet tőle nem kapunk. És talán ezért néha neheztelünk is rá. Persze ez legkevésbé sem érdekli az Urat. Duzzogós, sértődékeny gyermekdedségünket meghagyja nekünk. Ellenben ő tántoríthatatlanul tükröt tart elénk, és a legnagyobb gondossággal, a legaprólékosabb munkával törekszik arra, hogy rávilágítson minden hibánkra. No nem kigúnyolva, nem mások előtt lealázva, hanem csak úgy csendesen. Úgy atyaian. Hogy csak mi ketten tudjunk róla. De mi tudjunk róla. Mert olyan művészien rendezi el a dolgokat, hogy véletlenül se maradjon előttünk rejtve hibánk.
Az emberek gyakran szembe dicsérnek, és szemet hunynak hibáink felett. Az Úr viszont gyengeségeinkre hívja fel figyelmünket és kevéssé törődik erősségeinkkel. Első hallásra az előbbi a szimpatikus. Valójában azonban ez utóbbinak van igazi értéke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése