Volt már úgy, hogy azt gondoltuk, tetteinkkel bármilyen hatást is gyakorolhatunk az Úrra? Hogy dühünkkel - mint a sértett kisgyermek, amikor csak azért sem tesz meg valamit a szüleinek - keresztbe húzhatjuk Isten számításait? Vagy - szerintünk - mérhetetlen jóságunkkal kivívhatjuk jóindulatát és szeretetét? Komolyan azt gondoljuk, hogy önerőnkből bármit is tehetünk az Úr ellen vagy kedvére?Sokszor olyanok vagyunk, mint a sértett gyerek, akinek nem teljesülnek kívánságai, és dühösen becsapja maga mögött a szobája ajtaját, és benn duzzog hosszú-hosszú ideig. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra szülei elé áll egy újabb kéréssel. Ha nem is ennyire sarkítottan, de bizonyára megesett, hogy megorroltunk az Úrra. Úgy éreztük, hogy ha igazán fontosak lennénk a számára, akkor bizony vágyaink szerint alakítaná életünket.
És talán az is előfordult, hogy számításaink pontosan bejöttek, és hatalmas hálát érezve próbáltuk sok-sok jó cselekedettel meghálálni Istennek a gondoskodást. Hogy "egálban" legyünk...
Be kell azonban látnunk, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk bármit is adni az Úrnak. A köztünk lévő kapcsolatnak nem a tetteink és életünk eseményei alapján kell alakulnia, hanem kapcsolatunkból eredően kell cselekednünk. Mert ez a valódi keresztyén élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése