A kaszák sorsa

Ezt mondta neki az Úr: "Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. (ApCsel 9,15)

Kaszálok. Testem, karjaim izmai megfeszülnek. Minden erőm lendületbe megy át. A kasza megindul, és éles pengéje semmi máshoz nem hasonlító sercegéssel dönti le a vágnivalót. Egyenletes, lendületes mozgással haladok, lábam előtt sorra hanyatlik a zöld. Kíméletlen eszköz. Semmit nem hagy maga mögött érintetlenül, minden szálat utolér az elhatározás. A munka során lassan kopik a kasza éle. Egyre nehezebben vág. Fárasztóbb az aratónak, vontatottabb az aratás.
A fenőkő szikrát vetve suhan végig a szerszám élén. Sercegve hántja le róla azt, ami az élét gátolja. Szikrázva húzza élesre a kaszát, hogy lendületet véve ismét betöltse szerepét: vágjon válogatás nélkül, az arató szándéka szerint.
Egy nagyobb kőben akad meg a szerszám, és a lendület meggyűri a kasza hegyét. Előkerül a kalapács és az üllő, és a kíméletlen vágóeszköz maga is áldozattá válik. Sorra sújt le az ütleg, egyengeti a kasza hegyét, hogy tökéletes legyen, és tökéletesen töltse be mestere akaratát.
S ha elkopik, ha csorbaságán már nem lehet segíteni, ha a fenőkő, az ütleg és az útjába kerülő kövek már úgy meggyötrik az anyagát, hogy többé nem használható, akkor félrehajítjuk. Emléke hamar feledésbe megy, és jön az új szerszám, az új kasza, mellyel tovább folyhat az aratás. Mert nem a kasza a lényeg, hanem az aratás. A régi szerszámot pedig lassan semmivé eszi az enyészet.
Sokszor kérjük az Urat, hogy hadd legyünk eszközök kezében, használjon minket is munkájához. Én azonban félek kimondani ezt a kérést. Félek kasza lenni az Úr kezében...

Jellemformálók

Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal! (Lk 6,26)

Azt még csak-csak belátjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hibáink egy részét ismerjük, és néhányon igyekezünk változtatni. Azt azonban már sokkal kevésbé fogadjuk el, ha valaki rávilágít gyenge pontjainkra. Sokkal szívesebben vesszük, ha dicsérnek, erősségeinket hangoztatják, és felnéznek ránk. Ez jobban tetszik nekünk. Mert ugyan ki kíváncsi a hibáira, és mi értelme, ha mások reflektorfénybe állítják azokat.
Az emberek mihaszna dicsérő szavaival szemben ott áll az Úr objektív tükre. Mert azt azért megtapasztalhattuk már, Isten nem partner abban, hogy hibáinkat szőnyeg alá söpörjük, és erősségeinket még nagyobb fényben tüntessük fel. Ilyet tőle nem kapunk. És talán ezért néha neheztelünk is rá. Persze ez legkevésbé sem érdekli az Urat. Duzzogós, sértődékeny gyermekdedségünket meghagyja nekünk. Ellenben ő tántoríthatatlanul tükröt tart elénk, és a legnagyobb gondossággal, a legaprólékosabb munkával törekszik arra, hogy rávilágítson minden hibánkra. No nem kigúnyolva, nem mások előtt lealázva, hanem csak úgy csendesen. Úgy atyaian. Hogy csak mi ketten tudjunk róla. De mi tudjunk róla. Mert olyan művészien rendezi el a dolgokat, hogy véletlenül se maradjon előttünk rejtve hibánk.
Az emberek gyakran szembe dicsérnek, és szemet hunynak hibáink felett. Az Úr viszont gyengeségeinkre hívja fel figyelmünket és kevéssé törődik erősségeinkkel. Első hallásra az előbbi a szimpatikus. Valójában azonban ez utóbbinak van igazi értéke.

Életmentés

"Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9,24)

Keresztény vagy? Igen? Miért? Azért, mert manapság divat keresztyénnek lenni? Mert jó elmondani, hogy az vagy? Vagy talán azért, mert szüleid, nagyszüleid is azok voltak, és nem akarsz eltérni a családi hagyományoktól? Esetleg azért, mert szüleid, nagyszüleid sosem voltak azok, te viszont lázadó típus vagy, és csak azért is...?
Azért vagy keresztyén, mert megnyugtató, hogy "valaki" mindig ott áll melletted, és megvéd a bajban? Vagy azért, hogy baj, betegség, kísértés idején legyen kihez fordulni segítségért? Talán azért vallod magad keresztyénnek, mert azt gondolod, hogy az élet nehézségei, a tragédiák, a már-már elviselhetetlen dolgok így távol kerülnek tőled, hogy Isten megvéd ezektől? Esetleg úgy véled, hogy életed sokkal egyszerűbb, kellemesebb, könnyebb és gondtalanabb lesz így?
Földi életed komfortosabbá tétele érdekében vagy keresztyén, vagy képes lennél mindent feladni azért, hogy keresztyén lehess, és mindenről lemondanál azért, hogy Istenhez tartozhass? Mindent kivágnál, kigyomlálnál, felszántanál, tűzre vetnél annak érdekében, hogy semmi ne álljon közéd és az Úr közé? Ha kellene, képes lennél gyötrelmes, kínokkal, megaláztatással, üldöztetéssel teli életet élni azért, hogy megmentsd magad az örök életre? Képes vagy saját magad életmentője lenni?

Kőfaragó

"És ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm 12,2)

Buzgón hirdetjük mi keresztyének, hogy az Úr tanítása, az Úr akarata szerint élünk. Legalábbis erre törekszünk. Ami legtöbbször azt jelenti, hogy kitaláljuk, hogyan akarunk élni, aztán erre az általunk kreált képre megpróbáljuk ráhúzni az Úr törvényeit. És ez képzeletünk szárnyalásától függően mikor kisebb, mikor nagyobb erőfeszítést igényel. Próbálgatjuk a határokat, magunk világához igyekszünk igazítani az Úr akaratát. Mintha bármilyen közös dolgunk is lenne Istennel.
A legnagyobb hibát ott ejtjük, hogy azt gondoljuk, bármilyen közös ügyünk is lehet az Úrral. Mintha az isteni szándékot össze lehetne kapcsolni az emberi szenvedélyek céljaival. Mintha akaratunk, elképzelésünk, vágyaink és terveink közösségben vagy harmóniában lennének az Úr akaratával.
A világban létezik az isteni akarat, és létezik a mi akaratunk. Ezek azonban távolról sem állnak összhangban egymással. Soha nem lehet az a gondolatunk vagy elképzelésünk, hogy mi megalkotjuk világképünket, akaratunkat, és az összefonódhat Istenével.
Keresztyénként csak akkor tudunk teljes életet élni, ha Isten akaratát kutatjuk, és ahhoz igazítjuk saját életünket. És mindaz, ami nem fér bele ebbe a keretbe, azt kíméletlenül, gondolkodás nélkül le kell rázni magunkról. Állítólag Michelangelo vallotta, hogy minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla. Valahogy így van ez velünk is. Isten akarata hitünk szerint bennünk rejlik, csak azt, ami ezt eltakarja, gátolja, befedi, azt kell lehántanunk.

Nyelvtanfolyam

"Aki megérti az igét, annak jó dolga lesz, és boldog az, aki bízik az ÚRban." (Péld 16,20)

Nyelvtanulásra szántam magam. Sokadszorra futok neki, mert a kezdeti lelkesedést felőrlik a kudarcok. Azt mondják, nincs elég kitartásom. Lehet, de nehezen viselem a hosszú, fáradságos tanulást. Gyorsan akarom érteni és beszélni az idegen nyelvet. Persze csak a kezdeti nehézségeket kell legyőzni, mert utána egyre könnyebben megy.
Egy idő után ráérez az ember a nyelvre, és ha elég kitartó, lassan nem csak beszéli az idegen nyelvet, hanem elkezd azon a nyelven gondolkodni. Ha megismeri az adott nyelven beszélők kultúráját, történelmét, szokásaikat, akkor egyre tökéletesebben sajátítja el azt. Nemcsak összerakja a mondatokat, hanem megalkotja azokat. Használja a szófordulatokat, a kifejezéseket. Megéli a nyelvet.
Isten is idegen nyelven szól hozzánk. Bár a szavakat értjük, jelentésük azonban sokszor eltér attól, ami belénk rögződött. Mindennapi nyelvhasználatunkban egy-egy szó egészen más tartalommal bír, mint amit Isten gondol mögé. Beszéljük Isten nyelvét, értjük azt, de nem mindig éljük meg, és sokszor nem tudunk azon a nyelven gondolkodni. Megkövült, világi tartalmakat láncolunk egy-egy szó mögé, és nem tudjuk vagy nem akarjuk azt a jelentést mögé látni, amit Isten nyelvében takar a kifejezés. Mert mennyire mást jelent Isten szótárában például a szeretet, a megbocsátás, a hit, a dicsőítés, a hála...

Mentorálás

"Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld 3,6)

Számos munkahelyen ott ül a csoportban a főnök kedvence. Az az ember, aki szinte semmit nem csinál, mégis nagyon elégedettek vele. Aki első helyen szerepel a jutalomosztáskor, akit mindig kiemelnek, akinek munkájában sosem talál a vezér hibát, vagy legalábbis nem dörgöli az orra alá. Akire soha nem lehet új feladatot rakni, mert szegény már így is a legleterheltebb mindenki közül. A kollégák pedig azon szurkolnak, hogy inkább ne is fogjon semmibe az illető, mert utána úgyis csak a kuszaság, a zavar és a gond marad. És végül rakhatják rendbe a munkát a többiek. Ismerős a kép?
Néha úgy érzem, hogy az Úr felettébb sok energiát fordít arra, hogy szerencsétlenkedéseimet rendbe hozza. Hogy rendet rakjon utánam, hogy kiegyenesítse azt, amit meggörbítettem, hogy kibogozza azt, amire csomót kötöttem. És teszi mindezt nagyon-nagyon csendben. Szinte észrevétlenül. Csak néha kapok egy-egy orr alá dörgölést, persze csupán kedvesen, atyaian, és egy alig észrevehető utalást, hogy íme, ez is rendben van, és ez sem rajtam múlt.
Ilyenkor a szívem megtelik hálával, szégyen fog el, és nem győzöm eléggé megköszönni, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, vagy ahogy én irányítottam volna. Mert utólag mindig belátom, hogy sokkal rosszabbul jöttem volna ki a dologból, ha az utolsó pillanatban nem igazít rajta az Úr. És ez jó érzés...

Ok és okozat

"Ha vétkezel, mit ártasz neki? Bármennyi a bűnöd, mit tehetsz ellene? Ha igaz vagy, mit adsz neki, vagy mit kap tőled?" (Jób 35,6-7)

Volt már úgy, hogy azt gondoltuk, tetteinkkel bármilyen hatást is gyakorolhatunk az Úrra? Hogy dühünkkel - mint a sértett kisgyermek, amikor csak azért sem tesz meg valamit a szüleinek - keresztbe húzhatjuk Isten számításait? Vagy - szerintünk - mérhetetlen jóságunkkal kivívhatjuk jóindulatát és szeretetét? Komolyan azt gondoljuk, hogy önerőnkből bármit is tehetünk az Úr ellen vagy kedvére?
Sokszor olyanok vagyunk, mint a sértett gyerek, akinek nem teljesülnek kívánságai, és dühösen becsapja maga mögött a szobája ajtaját, és benn duzzog hosszú-hosszú ideig. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra szülei elé áll egy újabb kéréssel. Ha nem is ennyire sarkítottan, de bizonyára megesett, hogy megorroltunk az Úrra. Úgy éreztük, hogy ha igazán fontosak lennénk a számára, akkor bizony vágyaink szerint alakítaná életünket.
És talán az is előfordult, hogy számításaink pontosan bejöttek, és hatalmas hálát érezve próbáltuk sok-sok jó cselekedettel meghálálni Istennek a gondoskodást. Hogy "egálban" legyünk...
Be kell azonban látnunk, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk bármit is adni az Úrnak. A köztünk lévő kapcsolatnak nem a tetteink és életünk eseményei alapján kell alakulnia, hanem kapcsolatunkból eredően kell cselekednünk. Mert ez a valódi keresztyén élet.