Köszönöm, hogy volt

"Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" (Jób 1,21)

Születésünkkor nincstelenként jövünk a világra. Semmink sincs, és még gondoskodni sem tudunk magunkról. Teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, mások nélkül életben sem maradnánk.

Aztán ahogy telik az életünk, egyre több mindent szerzünk. Köszönettel vesszük el az Úr kezéből az ajándékokat: a szerető szülőket, a családot, a társakat, egészségünket, a tudást, a földi javakat, munkát, lakást, autót, életünk társát, gyermekeinket.

Sokszor természetesnek vesszük ezeket, és csak akkor háborodunk fel, ha az ajándékok közül valamelyik hirtelen eltűnik az életünkből. Ha elveszítjük egy családtagunkat, ha állás nélkül maradunk, ha betegség tör ránk. És ekkor sokszor jön az Istent vádló kifakadásunk: Miért büntetsz engem Uram, hát mit vétettem?! Miért pont velem történik ez?!

Legtöbbször eszünkbe sem jut, hogy mindaz, amivel rendelkezünk, az Úrtól van. Az Ő kegyelméből kaptunk mindent, és minden nap, amikor élvezhetjük azokat, ajándék.

Kincseknek vélt földi javainkat az Úrtól kapjuk, és csak rajta múlik, mikor veszi azokat el tőlünk. Nekünk azonban számonkérés helyett hálásnak kell lennünk mindazért, amit tőle kapunk. Akár csak egy percre, akár napokra, hónapokra, vagy évekre.

Közös kincseink

"Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete?" (1Jn 3,17)

Amikor éhező afrikai gyerekekről szóló tudósítás közben, vagy a hidegben megfagyó hajlék nélküli emberek láttán megkérdezik sokan, hogy "Milyen szörnyű, hogyan engedheti ezt Isten?", mindig elgondolkodom. Elgondolkodom, és eszembe jutnak a jóléti társadalmakban tonnaszámra kárba vesző ételek, az ivóvízzel feltöltött úszómedencék, a milliárdos paloták, villák, a csillogó luxusautók, ékszerek.
Ilyenkor arra gondolok, hogy milyen jó az Isten. A Föld egész népének elégséges élelmet, vizet ad, minden szükségünket kielégíthetjük a földi javakkal. Mindannyiunknak elegendő lenne, csak éppen elosztani, megosztani nem tudjuk. Azok, akik rendelkeznek felettük, akiknek hatalma lenne megosztani másokkal, azok gyakran csak az elesettek és nincstelenek sajnálatáig jutnak el.
A gabona, a víz, és mindaz, ami a földi élethez, életben maradáshoz szükséges, elégséges lenne mindannyiunknak. Csak a számunkra feleslegeset kellene odaadni másoknak. A luxusnyaralásokon elhasznált üzemanyaggal megoldani az elszállítást, a hatalmas, fényűző óceánjáró hajókkal elvinni azokhoz, akik nap mint nap nélkülöznek. Akiknek egy pohár víz és egy szelet kenyér egy újabb megélt napot jelent.
Mondogassuk el magunkban néhányszor ezt az igét, és a világba kilépve próbáljuk meg ezen át nézni az életet, hogy ha alkalmunk nyílik, egy-egy új nappal megajándékozhassunk valakit.

Első parancsolat

"Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!"

Életedet én alkottam. Teremtő urad vagyok. Ha úgy akarom, örökre az én boldogságomban maradsz, de egy pillanat alatt porrá is zúzhatlak. Szeretetem határtalan. Tenyeremen hordalak, és minden pillanatban gondom van rád. Ha velem jársz, tőlem mindent megkapsz, amire szükséged van. Megtartalak téged, nem kell félelemben élned. Nincs okod félni a világi hatalmaktól, az emberektől, a szegénységtől, a betegségtől. Nem azt mondom, hogy ezeket távol tartom tőled, de minden pillanatban veled vagyok, hogy átsegítselek a nehézségeken. Nem kell arra figyelned, mit gondolnak rólad mások, nem kell aggódnod a holnapért. Mert ha ezekkel foglalkozol, egy idő után rabszolgájukká válsz. Tőlük reméled boldogulásodat, erődet nekik szenteled. A pénz, a hatalom, az érvényesülés vágya határozza majd meg életedet. Fontos szerepet tulajdonítasz majd nekik. Egyre fontosabbat. Végül én elhomályosodom, és helyemre őket állítod. Életedet, tetteidet ők irányítják majd, teljesen átveszik feletted az uralmat.
Én, a mindenható teremtő Isten a te társad akarok lenni. Kérlek, fogadd ezt el, és szabad leszel...

Erő és remény

"Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik." (Róm. 3,20.)

Mit mondjak, nagyon megnyugtató számomra, hogy nem cselekedeteim szerint ítél meg az Úr. Bizony, ha úgy lenne, nem sok jóra számíthatnék, de azt gondolom, egyikünk sem.
Halandó ember az Ő tökéletességéhez és csodálatosságához mérten semmire nem képes. Tökéletlenségünk olyan hatalmas őhozzá képest, hogy bármit tennék, bármekkora erőfeszítéssel törekednénk egész életünkben a jó cselekedetére, bizony nagyon messze maradnánk el tőle.
Épp ezért megnyugtató, hogy a törvény "csupán" bűnösségünk felismerését szolgálja. Azért született Isten törvénye, hogy minden nap szembesüljünk ezzel a tökéletlenségünkkel, és minden nap elöntsön minket a bűnbánat és az Isten iránti szeretet.
Csak Isten képes arra, hogy ezt követően pedig ne nézze botladozásainkat, ne rója fel hibáinkat, hanem kitárt karral hívjon és várjon minket.
És ez ad erőt és reményt minden elbukásunk után felállni és tovább menni...

Vannak dolgok

"Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt,
hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni." (Róm.2,13.)

Más dolog "Isten házába" járni, és más dolog a Szentlélek templomává válni.
Más dolog szóval hirdetni az evangéliumot, és más dolog cselekedettel hirdetni azt.
Más dolog oktatni az igazságra, és más dolog tanulni az igazságot.
Más dolog ítélkezni mások felett, és más dolog az Ítélőszék elé állni.
Más dolog bűnbánatot hirdetni, és más dolog bűnbánatot tartani.
Más dolog vallásosnak lenni, és más dolog dicsőíteni az Istent.
Más dolog adakozni, és más dolog életünket odaadni.
Más dolog hallgatni a törvényt, és más dolog megtartani azt.

Életünk célja

Sokszor előfordul, hogy azon rágódunk, vajon a kegyelmi kiválasztásban hová szánt minket az Úr. Pedig ennek a rágódásnak semmi értelme nincsen. Csupán elbizakodottságot vagy kétségbeesést eredményez.
Ha hisszük, hogy az Úr kezdetektől fogva elrendelte sorsunkat, úgy azon változtatni nem tudunk. Befolyással nem lehetünk a végkimenetelre, csupán megélhetjük Isten tervének beteljesülését.
Ha életünkkel nem tudjuk kiérdemelni Isten szeretetét, akkor mégis mi a földi életünk célja. Ha nem tudjuk sorsunkat "irányítani", mi lehet a célunk?
Ha kezünkbe veszünk egy új találmányt, sokszor csak akkor értjük meg, mire való, ha megkérdezzük feltalálójától. Ugyanígy járhatunk el életünk célja tekintetében is. Alkotónk számos választ ad. Az efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk: "Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban."
Életünk célja tehát nem a jócselekedet halmozása, nem mások segítése, nem az önfeláldozás, nem az igaz élet. Ez mind fontos, de életcélunk nem ez. Életünk célja, hogy Istent dicsőítsük, őt szeressük, és dicsőségére éljünk. A többi már ebből következik. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy a fontossági sorrendet mindig megtartsuk.