Az ünnep lelke

Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok. (1Pét 1,13)

Egy jelentős esemény közeledtével minden erőnkkel készülünk rá. Egy gyermek születését, egy államvizsgát, a házasságkötést, egy kiemelkedő családi ünnepet hosszas és lelkes előkészület előz meg.
Komolyan készülünk a karácsonyra is. Fenyő vásárlása, ajándékok beszerzése, csomagolás, sütés és főzés, takarítás. Megannyi feladat, amivel az ünnep külsőségeit teremtjük meg. Törekszünk, hogy minden rendben legyen. Az ajándékok örömet szerezzenek, az ételek ízletesek legyenek. Mindenki elégedettségét szeretnénk biztosítani.
Mindeközben az Úr ott áll a hátunk mögött, és vár. Csendesen szól, szavát azonban sokszor elnyomja a takarítás, főzés, rohanás zaja. A zaklatottság, a kimerültség, a feszültség tompítja hallásunkat. Nem halljuk Őt.
Pedig szól. Hív, üzen és vár. Várja, hogy meglássuk a csodás. Hogy befogadjuk az ajándékát. Hogy észrevegyük. Csak ennyit kér. Csak annyit, hogy azon az estén lássuk meg Őt. Abban a csodában, abban a hatalmas ajándékban, melyben közénk jött.
Talán nem lesz gond, hogy a csomagolás nem lesz tökéletes, vagy ha a hús egy kissé elhűl, és nem lesz öt különböző fogás az ünnepi asztalon. Talán nem lesz gond, ha nem ajándék hegyek lesznek a karácsonyfa alatt.
A karácsony nem az ételek, az ajándékok, a fények ünnepe. A karácsony Isten és ember közös ünnepe. Szóljon az idei karácsony valóban erről.

Világvége 1.0

"Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva." (Lk 12,35)

Jelentős eseményeket, történéseket várva vagy azoktól tartva általában komolyan felkészülünk rájuk. Egy családi összejövetelre, egy hosszabb utazásra, új családtag érkezésére hosszasan, alaposan készülünk. Betegségünk, öregségünk esetére is próbálunk előre gondoskodni. Életbiztosítást, nyugdíjbiztosítást kötünk, lakásunkat biztosítjuk, hogy ha bármi baj következik be, legyen segítségünk. Amire támaszkodhatunk.
Életünk minden eseményére igyekszünk felkészülni, ráhangolódni, készen várni a bekövetkezést. De gyakran az Úr eljövetelét, vagy a hozzá költözésünket nem vesszük komolyan számításba. Olyan megígért dolognak tudjuk be, ami egyszer bizonyosan bekövetkezik, de hát mégis annyi minden van, amire még figyelnünk kell.
Hajlamosak vagyunk számos dolgot elé helyezni. Amiről azt gondoljuk, nagyobb valószínűséggel következik be, mint Krisztus második eljövetele. Mert hát benne van a Bibliában, valóban, de hát biztosan nem ma, vagy holnap történik meg.
Sokkal életszerűbbnek látjuk egy betegség, egy autólopás bekövetkezését, mint a végítélet órájának beköszöntét. És éppen ez az, ami veszélyes. Mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. Azt gondolni, hogy ezeket az időket az Úr évezredekben méri, és hát még csak kettő telt el. Biztosan sok-sok idő van még addig hátra...
Aztán ha komolyan belegondolunk, megijedünk. Hiszen valljuk be, egyikünk sincs annyira készen, hogy nyugodtan várhatná az Úr napját. Szerelmesei vagyunk a földi életünknek - ezért aztán félünk a haláltól.
Pedig sem az óra, sem a perc nem ismert előttünk. Ezért fontos minden pillanatban tudatosítani magunkban, hogy legfőbb feladatunk felkészülten várni az Urat.
Advent az elcsendesedés, a várakozás ideje. Amikor a karácsonyi készülődés hevében egy-egy pillanatra megállunk, gondolkodjunk el ezen is...

Vihar

"Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak." (1Thessz 4,16)

Nagy viharban mindannyiunk lelke összerezzen, amikor egy hatalmas villámot követő eget zengető mennydörgés felhangzik. Megrezegnek a házak ablakai, és egy pillanatra elveszítjük biztonságérzetünket. Érezzük, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a természeti erőknek.
Tudjuk a Bibliából, hogy a végső riadó felhangzása százszor, ezerszer hangosabb, eget zengetőbb lesz, mint a legharagosabb mennydörgés. Bezengi majd az egész Földet. És ezzel a zengéssel megindul a végső küzdelem, az utolsó ütközet, melyet a Földre szállt Krisztus vezet majd a pokol és a Föld minden istentelensége ellen. Minden ellenség Isten mennydörgő villáma által lesz szétzúzva.
Nem egy barátságos, sorban állós válogatás lesz. Nem egy "te jobbra, te balra" elválasztás. A leghatalmasabb erők összecsapása és a kínok kínja lepi majd be a Földet.
Mindezek tükrében óriási ajándék, hogy ezt a pillanatot örömmel várhatjuk. Ahogy a szivárvány emlékeztet bennünket az örök szövetségre, ugyanúgy emlékeztessen a mennydörgés az örökkévalóság előtti utolsó pillanatra.

Fényeink

"Jákób háza, jöjjetek, járjunk az ÚR világosságában!" (Ézs 2,5)

Ahogy belépünk az adventbe, egyre világosodik körülöttünk a világ. Gyertyák gyúlnak a koszorúkon, kikerülnek a házak ablakába, párkányaira, tetőereszeire a fények, a szobák megtelnek csüngő-függő díszekkel. Valahogy igényli az ember ilyenkor a világosságot. Az év legsötétebb időszakában belső késztetésünk, hogy világosságot teremtsünk magunk körül.
Ugyanígy a világosságra hív minket az Ige is. Ez a fény azonban nem a koszorú gyertyája, a füzérek vagy az ünnepi díszek által sugárzott fény.
Adventben a lelkünket is fénybe kell öltöztetni. Az Úr fényébe. Minden sarkába, minden eldugott zugába be kell csempészni az Úr fényességét. Rávilágítani mindarra, ami egész évben ott nyomasztott minket, ami távol tart, ami elválaszt az Úrtól. Amiről tudjuk, hogy rossz, és tudjuk, hogy ott van, de sosem mertünk nagy fényességet gyújtani, nehogy valóban meglássuk.
Az Úr fénye azonban beragyogja egész lelkünket. Rávilágít mindenre, és így megadatik a lehetőség, hogy kidobáljunk lelkünkből mindent, ami az Úr és mi közénk áll. Ez az advent igazi feladata.

Alternatív gyógymódok

"Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: 'Akarsz-e meggyógyulni?' A beteg így válaszolt neki: 'Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.' Jézus azt mondta neki: 'Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!'" (Jn 5,6-8)

Jézus egyenes kérdésére a beteg ember által adott válaszban a lemondás, a beletörődés jelenik meg. 38 évnyi betegség után azt várnánk, hogy egy hatalmas, zengő igen lesz a válasz. Ehelyett egy racionalitásokhoz ragaszkodó, csak a kijárt utat és a bevett szokásokat ismerő és elfogadó ember szólalt meg. Ez az ember elképzelni sem tudta, hogy más módon is meggyógyulhat, mint a gyógyvíz erejétől.
Gyakran rajtunk is ott van a szemellenző. Sem jobbra, sem balra nem látunk, csak előre. Elképzeljük, hogy bizonyos dolgok csak ilyen és ilyen módon következhetnek be, és nem vagyunk képesek, nem vagyunk hajlandóak elfogadni és elhinni, hogy másképp is megtörténhet. Képesek vagyunk magunk kijelölni azt az utat, melyen az Úr segítségét várjuk, és sokszor annyira biztosak vagyunk magunkban, hogy mi akarjuk előírni, milyen módon történjenek a dolgok.
Mintha nem lenne más lehetőség. Mintha jobban bíznánk magunkban, mint Istenben, és ezért ragaszkodnánk a mi általunk kitalált megoldáshoz. Mintha biztosra akarnánk menni, és ezért semmi önállóságot nem akarunk engedni az Úrnak. Nehogy rosszul süljön el a dolog.
A gyógyulás ugyanakkor gyógyvíz nélkül is végbement. Ember sem kellett, aki levitte a vízbe a beteget. Megtehette volna Jézus, hogy szétválasztja a tömeget és szabad utat biztosít a beteg embernek. Ehelyett azonban szavával meggyógyította. Nem kellett a gyógyvíz, nem kellett a gyógyuláshoz idő, lábadozás, újabb kúra. Semmi nem kellett, amiről azt gondolta ez az ember, hogy csak és kizárólag az vezethet gyógyulásához.
Vajon mi fel tudjuk adni megkövült elképzeléseinket? Vajon merünk életünkben szabad utat adni Isten hatalmának? Vajon el tudjuk fogadni tőle a gyógyítást?

Szövetségek

"Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök." (1Móz 9,12-13)

A világtörténelemben születtek már olyan szövetségek, melyek megállapodásait egyik fél sem tartotta be, és olyanok is, amelyek ideig-óráig betöltötték feladatukat. Voltak tűzszünetek, melyek eredményeként egy pillanatra sem hallgattak el a fegyverek, és voltak olyanok, melyek évtizedekig biztosították a nyugalmat. De az emberek által kötött szövetségek mindig bizonytalanok voltak. Bármelyik fél felrúghatta egyik pillanatról a másikra, ha a pillanatnyi saját érdeke úgy kívánta.
A tökéletes Isten szövetsége azonban más. Tökéletes lény csak tökéletes szövetséget tud kötni, így az Úr által megkötött szövetség csak tökéletes lehet. Nem szerződésről van szó, nem egyezségről, hanem szövetségről. Egy olyan megállapodásról, melyet Isten köt velünk. Nem két egyenrangú fél egyezsége, hanem az Úr kijelentése. Egyoldalú akarata, egyoldalú kinyilatkoztatása. Sem véleményezési, sem jóváhagyási, sem vétójogunk nincs. Még csak beleszólásunk sem lehet a szövetségbe.
Isten szövetsége tökéletes. Nincsenek benne kiskapuk, és nem gondolkodik azon az Úr, hogy hogyan bújhatna ki alóla. Az nem fordulhat elő, hogy hétfőn reggel így értelmez valamit, kedden délben pedig amúgy. A pillanatnyi érdekek nem befolyásolják.
Egy emberi agy által szült szövetségben soha nem lehetünk biztosak. Isten tökéletes szövetsége azonban más. Ez a szövetség általunk megmásíthatatlan, felbonthatatlan, felülírhatatlan. Csak és kizárólag alkotója, az Úr képes és jogosult arra, hogy változtasson, módosítson rajta. Csak Őneki állt hatalmában az, hogy ha úgy látja jónak, akkor a régi szövetség után egy új szövetséget is kössön velünk. Ebbe nekünk nincs beleszólásunk. Ezért lehetünk nyertesei ennek a szövetségnek.

Beosztottak

"Mert mi Isten munkatársai vagyunk." (1Kor 3,9)

Az emberek általában olyan helyen szeretnek dolgozni, ahol a főnökeik pontosan tudják, mi a teendőjük, értik a dolgukat és gördülékenyen tudják megvalósítani a kitűzött célt vagy az elvállalt feladatot. Ilyen főnök mellett jó beosztottnak lenni.
Ilyen esetben az ember kedvvel végzi a munkáját, látja a célt és az oda vezető utat, és tudja, hogy vezetői minden akadályt elhárítanak az útból annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából.
Az ilyen vezetővel jó együtt dolgozni. Tudja, hogy mire képes a munkatársa, és a kiosztott feladatokat ez alapján határozza meg. Minden eszközzel azon van, hogy a beosztottak jól érezzék magukat munka közben, és motiváltak legyenek annak érdekében, hogy minden erejükkel a cél elérésén dolgozzanak.
Isten hatalmas. S mint ilyen lény, hatalmas feladatot tűzött ki maga elé. Hatalmas tervvel, hatalmas követelményekkel állt elő, és hatalmas vállalkozásba kezdett. Ehhez a munkájához munkatársakat keresett. Millió és millió szám hívja el kiválasztottait. Nincs tülekedés, nincs kenőpénz, nincs felvételi vizsga. Munkatársakat Ő válogat. Terve, módszere titkos. Ő választja ki, kivel akar együtt dolgozni.
A kiválasztottakat pontosan ismeri. Tudja mit bírnak, mit lehet rájuk bízni. A feladatot pedig ez alapján osztja. Minden munkatársára annyit, amennyit el tud végezni. Munkaeszközként pedig megkapja mindenki az erőt és a kitartást. Folyamatos biztatást, vezetői tanácsokat, segítséget. Egy pillanatra sem hagyja magára munkatársát.
Nem tárgynak tekintett eszközök vagyunk Isten kezében, hanem tevékeny munkatársai. Olyanok, akikre feladatokat bíz. Akik hatalmas tervének részesei és tevékeny résztvevői. Akiknek feladatuk, küldetésük van, és akiktől számon kéri az elvégzett munkát. A feladatot nem nekünk kell kitalálni, azt Ő osztja. A mi dolgunk, hogy megértsük és megtegyük, amit kér. Így tehetünk hozzá legtöbbet a nagy műhöz.

Alakformálás

"Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük." (Zsolt 139,15-16)

Az világos számunkra, hogy születésünk nem a véletlen műve. Az, hogy éppen itt vagyunk, ebben az országban, ebben az időben, az Isten előre eltervezett szándéka. A Bibliát olvasva azonban az is világossá válik, hogy nem csupán létünkről döntött az Úr, már a világ megteremtése előtt, hanem pontosan, sejtről sejtre eltervezett minket. Csontjainkat, bőrünket, annak színét, arcunk minden vonását Ő tervezte, rajzolta. Egész lényünk Isten alkotása, és mint ilyen, az Ő dicsőségére szolgál.
Ezért is döbbenek meg, amikor hihetetlen méretű divatot ölt a testformálás, az alakformálás, az átalakítás. Úton-útfélen ömlik ránk a reklám: kisebb orr, nagyobb ajak, teltebb keblek, sűrűbb haj, sötétebb bőr... Ma már minden elérhető, csak pénz kérdése az egész.
Amikor ezeket a kés alá fekvő embereket látom, eszembe jut az Ige. Eszembe jut, hogy akkor és ott éppen Isten alkotásába nyúlnak bele. Mert azt gondolják, hogy ők sokkal jobbat tudnak létrehozni, mint a Teremtő. És elszomorodva látom, hogy az átformált alak mögött mégis ugyanaz a depressziós, komplexusos, megtört, üres lelkű ember reszket, mint aki ott volt a "nagy átalakítás" előtt. Sem jobb, sem több nem lett tőle. Mert a lelke és az elméje kimaradt az átformálásból.
Isten minden egyes teremtményében gyönyörködik, hiszen mindnyájan az Ő alkotásának eredményei vagyunk. Gyönyörűségét pedig nem akkor tudjuk növelni, ha külsőnk tökéletesítésén fáradozunk, hanem ha hitünket formáljuk tökéletessé. Ha a képmutatást, a gőgöt, az irigységet, az önzést, a világi javak hajszolását, a testi vágyat metszi ki a szike belőlünk, akkor leszünk egyre inkább kedvesek az Úr előtt. Ez az igazi alakformálás.

Kézi vezérlés

"Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy." (Ézs 45,15)

Megfordult már a fejünkben az a kérdés egy-egy megdöbbentő, tragikus, borzalmas esemény hallatán, láttán, hogy hol van ilyenkor Isten? Gondoltunk már arra, hogy ilyenkor miért nem látja, amit az emberek tesznek? Volt már olyan érzésünk, mintha Isten nem látná a dolgokat, mintha éppen elfordította volna fejét, vagy éppen aludna? Esetleg éreztük úgy, hogy nem akarja látni azt, ami történik?
De hát vajon mit kellene tennie Istennek? Nap mint nap közvetlenül beleavatkoznia életünkbe és a világ rendszerébe? Állandóan felülírni azokat a természeti törvényeket, melyeket azért alkotott, hogy általuk működjön a világmindenség? Pillanatról pillanatra felülírni akaratunkat és szándékainkat?
Isten nem ezért teremtette a világot és nem ezért alkotott minket. Eredendő bűntől való romlottságunk miatt nem egy tökéletes világban élünk. Megvolt a lehetőség, de az ember nem élt vele. Onnantól viszont viselni kell a következményeket. A harcot és az elbukást, a romlottságot és a kiszolgáltatottságot. Azt, hogy a föld, melyen élünk miattunk átkozott.
Eljön azonban az idő, amikor majd megmutatja mindenható erejét és nagyságát. Eljövetelének napján elvonja a leplet, és megjelenik hatalmas Istenként. Akkor eleget tesz majd a nevének, hogy mindenki meglássa: hatalmas Úristen Ő.

Keresztyén erkölcsi bizonyítvány

"Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem." (Zsolt 51,7)

Ha valami látszatszerénység miatt hangosan nem is mondjuk ki, mindannyian gondoltunk már arra, hogy alapjában véve jók vagyunk. Hiszen keresztyének vagyunk, így lelkünk mélyén csak jók lehetünk. Mert hát azért az ember valahol mélyen mégiscsak jó.
De gondoltunk-e arra, mi történne, ha az Úrtól megkérnénk saját erkölcsi bizonyítványunkat? Ha számba venné Isten a törvényeit, és az alapján megvizsgálna minket. Jóságunkat, bűnösségünket.
Létezik akár egyetlen apró, pici törvénykéje az Úrnak, amit nem hágtunk át legalább egyszer? Gondolatban, szóval, tettel vagy mulasztással? Ki merjük jelenteni akár csak azt, hogy legalább egy olyan törvény van, aminek tökéletesen megfeleltünk?
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy nincs ilyen ember a földön. De akkor hogyan gondolhatjuk magunkról, hogy valahol a lelkünk mélyén jók vagyunk? Hogyan feltételezhetjük, hogy mi, keresztyének bármivel is jobbak vagyunk másoknál? Hogy többek vagyunk, hogy valamire is érdemesebbek vagyunk?!
Bűnben születünk, és a magunkkal hozott eredendő bűnt nap mint nap újabb százzal tetézzük. Teljes bűnösségben élünk, és ezen az a néhány jó cselekedet sem segít, amit kipréselünk magunkból.
Mégis, ha kikérnénk az Úrtól saját erkölcsi bizonyítványunkat, a végeláthatatlan lista minden egyes bűntétele mellett ott állna: "a bűnből fakadó hátrányok alól mentesül". És ebben vagyunk mi, keresztyének többek másoknál.

Szolga sors

"Nem tudjátok, hogy ha valakinek átadjátok magatokat szolgai engedelmességre, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak, mégpedig vagy a bűn szolgái a halálra, vagy az engedelmesség szolgái az igazságra?" (Róm 6,16)

A szolgáktól minden korban feltétel nélküli engedelmességet és lojalitást várt el uruk, gazdájuk. Ha nem ezt tették, tragikus sors várt rájuk. Az nem volt járható út, hogy szolgáltak is kicsit, meg nem is, engedelmesek voltak, meg nem is. Az ilyen szolgára nincs szüksége urának.
Az Úr mindannyiunkat szabad akarattal ruházott fel. Dönthetünk szabadon, hogy őt választjuk, de dönthetünk úgy is, hogy elfordulunk tőle. A következmények is világosak. Az Isten iránti engedelmesség és feltétel nélküli lojalitás az igazságra és az örök életre vezet minket, míg ha hátat fordítunk az Úrnak, a bűn és az örök halál vár ránk.
A döntés a mi kezünkben van. Viszont ha döntöttük, akkor döntésünk szerint kell élnünk. Olyan nincs, hogy ma nincs kedvem keresztyénnek lenni, ma a lazítás napja van, majd holnap bepótolom. Felelős döntésünket felelős tetteknek kell követnie. Ha az Úrhoz ragaszkodunk, akkor életünk minden területén, minden pillanatban hozzá kell kötődnünk. És ebbe beletartozik az is, hogy sokszor el kell viselnünk, ha kigúnyolnak minket, megvetnek bennünket, lenéznek, kiközösít a társadalom egy része.
Nem az embereknek, hanem Isten akaratának kell megfelelnünk, hiszen nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak.
Abban azonban biztosak lehetünk, hogy míg a földi urak gyakran kényük-kedvük szerint bántak a hűséges szolgákkal is, addig a mi Urunk hozzánk is hűséges marad.

Születésszabályozás

"Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk." (Róm 8,16)

A napokban olvastam egy statisztikát a magyarországi terhességmegszakításokról. Az anyagból kiderült, hogy évente közel 40 ezer magzat halálát okozza a művi terhességmegszakítás.
Az okokat kutatva számtalan indokot hoznak fel a szülők. Elhagyott anya, meglévő nagy család, szűk anyagi lehetőségek, idő, pénz, kor.
Hogy mi játszódik le a szülők gondolataiban, lelkében, azt csak ők tudják. Hosszabb-rövidebb gondolkodás, tipródás után mégis meghozzák a döntést: a megfogant életből nem kívánatos terhesség lesz.
Amikor ezt olvastam, elgondolkodtam. Milyen jó, hogy a mi mennyei Atyánk nem így néz ránk. Milyen jó, hogy mi várt gyermekei vagyunk az Úrnak. Nem egy félrelépés, nem egy véletlen vagy gondatlan pillanat eredményei, hanem az Ő tudatos tervezése, formálása, vágya eredménye és öröme vagyunk.
Jó érzés várt gyermeknek lenni. Jó érzés tudni azt, hogy nem sütötte ránk az Úr a nem kívánt gyermek bélyegét, és megszületésünk után sem kényszerűségből fogadott el minket. Jó érzés tudni, hogy az idők kezdetén már eltervezte születésünket, és várt minket. Utat készített nekünk és örömét leli bennünk. Egy pillanatra sem merül fel benne kétség létrehozásunk értelme tekintetében, és soha nem gondol arra, hogy talán jobb lett volna, ha helyettünk valaki mást alkot.
Mennyei Atyánk tervezett, várt, örömmel fogadott és gyönyörűséges gyermekei vagyunk mind. Ezért is illeti őt a hála és a dicsőség.

A védelem szava

"Az Úr megítéli az ő népét." (Zsid 10,30)

Talán előfordult már velünk, hogy valamilyen ügyben tanú szerepét töltöttük be. Akár a munkahelyen, akár vitatkozó felek között, vagy esetleg a bíróságon. Ez utóbbi esetben bizonyára görcsbe rándult a gyomrunk, és annak ellenére, hogy nekünk csak a látottakról, hallottakról kellett beszámolni, nehezen éltük meg a helyzetet.
Gondoljunk bele, milyen érzés lehet az, amikor minket vádolnak. Amikor tetteinkért felelni kell, és nem találunk kiutat. Amikor a büntetés súlya ott lebeg felettünk, és tehetetlenek vagyunk. Minden erőnket megpróbáljuk bevetni, hogy szabaduljunk a helyzetből. A legjobb védőügyvédet keressük meg, és próbáljuk igazunkat bizonygatni.
A végső ítéletkor nekünk is az Úr elé kell állni. Tetteinket, bűneinket számon fogja kérni ítéletekor az Atya. Vigaszunk azonban, hogy számunkra a legtökéletesebb védőügyvéd van kirendelve. Jézus fog mellettünk állni, és a védőbeszédet ő mondja el értünk. Felmentésünkért bizonyítékokat hoz fel, és örök érvényű áldozatára mutatva igazolja, hogy minden bűnünkért megadatott már az elégtétel.
A bírói kalapács hangosan koppan, és megszületik a felmentő ítélet. Bűneink eltöröltetnek, és immár megtisztult lélekkel állunk Isten előtt.. Nem kerülhet elő új bizonyíték vagy terhelő adat, nincs perújrafelvétel. Egyszer s mindenkorra lezárult az ügy, jogerős ítélet született, felmentést kaptunk.
Vajon milyen érzés kavarog majd bennünk akkor, és mit érzünk most, ha belegondolunk ebbe?

Valós kép

"Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt." (Ézs 45,7)

Előfordult már, hogy egyes dolgokról, történésekről, eseményekről nem tudtuk elképzelni, hogy ez is az Úrtól jön? Volt már olyan eset, amikor úgy gondoltuk, hogy ezt vagy azt biztosan nem akarhatja az Úr? Amikor valamit nagyon szeretnénk, de sehogy sem jön össze, vagy amikor valakit nagyon szeretünk, de mégis elveszítjük, akkor előfordul, hogy azzal próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy ez csak véletlen, és ilyen rosszat nekünk biztosan nem akar az Isten.
Pedig az Úr világossá teszi: ő cselekszik mindent. Világosságot és sötétséget, békét és háborút, jót és bajt. Minden, ami a földön adatik nekünk, az tőle van. Akkor is, ha nem tetszik, akkor is, ha a jóságos-békés istenképet ez rombolja bennünk, és ezért hadakozunk ellene. Akkor is, ha mástól próbáljuk eredeztetni az eseményt. Kenhetjük a sorsra, a véletlenre, bármire. Megtehetjük, de ettől még nem változik a helyzet. Az, hogy az Úrtól jön.
Tudunk ez ellen küzdeni, vagy tudunk ezzel megbékülni. Ha elfogadjuk, sokkal valódibb képet kapunk az Úrról. Sokkal közelebb kerülünk hozzá, és kicsit jobban megértjük, hogy mit miért tesz. Ezt tisztán sosem tudjuk felfogni, de ha nem küzdünk görcsösen a valóság ellen, és nem próbálunk minden erőnkkel egy általunk kreált, és számunkra kedvesnek vélt istenképet fenntartani magunkban, könnyebb lesz közelebb kerülni hozzá. Könnyebb lesz meglátnunk őt. Hiszen ez a célunk, nem?

Mai csodák

"Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire." (Zsolt 105,5)

Csoda. Gyakran használjuk ezt a szót, amikor valami különleges, rendkívüli vagy megmagyarázhatatlan dolgot akarunk leírni. A természet csodájának tartjuk, amikor egy gyermek megszületik. Csodáljuk a naplementét, a tengert, a hatalmas hegyeket. Csoda a súlyos betegségből való felgyógyulás, és csoda a növekvő gyermek megnyíló értelme.
Sokszor használjuk a szót, ezért mára elcsépeltté vált. Könnyelműen ejtjük ki, és legtöbbször észre sem vesszük a mögötte rejlő isteni dicsőséget. Mert bizony csoda egy gyermek megszülése, a végeláthatatlan tenger, vagy a hatalmas hegyek. Isten teremtett világának csodái. Csoda a naplemente, a felhős ég, a csillagok tengere. Isten természeti törvényeinek csodái.
A csoda szó hallatán nem csupán azokra az eseményekre kell gondolni, amikor az Úr saját törvényeivel szembe cselekedett. Nem csupán a tenger kettéválasztására, Lázár feltámasztására, a víz borrá változtatására, a vízen járásra kell gondolnunk. Isten csodái legtöbbször nem természetellenesek. Nem hágják át a teremtett világ törvényszerűségeit. A legtöbb csoda esetében Isten úgy szövi a történelem fonalát, úgy használja a természeti jelenségeket, törvényeket, hogy az események csodálatos módon bekövetkezzenek. Ezek nem véletlenek. Ezek a köztünk élő Isten mai csodái.

Gondviselés

"Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa." (1Móz 50,20)

Még mi, keresztyének is gyakran emlegetjük a szerencsét, a végzetet vagy a sorsot. Ha nyerünk a lottón, azt mondjuk: mekkora szerencsénk van. Ha valami baj ér bennünket, gyakran mondjuk: üldöz minket a balsors. Világosan kell azonban látnunk, hogy az Isten által kormányzott világegyetemben nincsenek véletlen dolgok.
A szerencse vak, míg Isten mindent lát. A végzet személytelen, míg Isten az Atya. A sors néma, míg Isten szólni tud hozzánk. Életünkben azonban nem vak, személytelen és néma dolgok munkálkodnak, hanem Isten gondviselése irányítja azt. Isten mindenre kiterjedő hatalmával uralkodik a világmindenség felett. A legkisebbtől a legnagyobbig minden eseményt ő irányít. Teremt, igazgat, ad, elvesz, irányít, vezet. Akaratát emberi akaratok cselekedeteivel viszi véghez. Bármit teszünk, a legelvetemültebb gonoszságot is akaratának beteljesedése érdekében igazgatja.
Júdás árulása volt a legsúlyosabb bűn, melyet ember elkövetett. Jézus halála azonban nem egy véletlen következménye volt ennek a bűnnek. Isten képes volt arra, hogy eleve eltervezett megváltó műve beteljesedéséhez felhasználja Júdás árulását. Jézus azonban akkor is meghalt volna értünk a kereszten, ha Júdás nem árulja el.
Az isteni elrendelés beteljesedésének döntéseink, cselekedeteink eszközei lehetnek. Isten hatalmában áll minden eseményt tervéhez igazítani. Így lehet az, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetet is javunkra formálja. Élethelyzeteinket ezért sohasem a sorsnak, végzetnek vagy szerencsének kell betudnunk, hanem meg kell látnunk benne Isten túláradó gondoskodását, a gondviselést.

Visszatérítők

"Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez." (Jak 5,19-20)

Sokszor valami idillikus kép él bennünk keresztyén testvéreinkről. Úgy gondoljuk, hogy mi is minden igyekezetünkkel arra törekszünk, hogy a kijelölt úton maradjunk, és mások is így vannak ezzel. Mindenki éli a szép keresztyén életét nagy-nagy boldogságban.
Aztán amikor egy társunknak hiba csúszik az életében, megbotlik, letér útjáról, akkor nagyon szomorúan, szánakozva nézünk rá, és arra gondolunk: Ó, szegény, hátat fordított az Úrnak, hát most aztán már tényleg elkárhozik a lelke, menthetetlenül oda van. Pedig milyen szépnek indult az élete...
A Biblia azonban egészen más feladatot szán nekünk az ilyen helyzetekben. A keresztyén testvériség nem csupán azt jelenti, hogy találkozásokkor örömmel üdvözöljük egymást, és boldogan újságoljuk el híreinket a másiknak, vagy hogy az istentiszteleteket boldogságos örömmel ülünk egymás mellett a padban. A keresztyén testvéri közösség ennél sokkal több. Alapvetően azt jelenti, hogy felelősséggel tartozunk a másik iránt. Hogy ott állunk mellette akkor is, amikor olyat tesz, ami nem illik bele a keresztyén értékrendbe. Amikor gyengesége miatt eltér a közös úttól. Ekkor van igazán szükség hívőségünkre. Ekkor kell igazán megélni keresztyénségünket.
Minden energiánkat, minden lehetőségünket arra fordítani, hogy tévútra indult testvérünket visszavezethessük az Úrhoz. Hogy újra reményt kapjon, hogy ismét meglássa hite értékeit és belássa, az egyetlen járható utat hagyta el. Mert ezt a felelősséget is a vállunkra tette az Úr. Ez is a mi dolgunk. Ezt is számon kéri majd tőlünk életünk végén. Nem csupán az imádkozást, az adakozást, a magunkban megélt keresztyénséget, hanem a másik iránti felelősséget.
Mosolygós látszatkeresztyénségünk az ilyen helyzetekben érik igazán értékes, üdvösséget adó életté. Ilyenkor telik meg tartalommal, és ilyenkor éljük meg életünket úgy, hogy abban valóban örömét leli az Úr.

Útkereső

Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul. (Jób 9,10)

A Turbó Taxi nevű népszerű társasjátékban egy adott kezdőpontból kell eljutni egy végpontba úgy, hogy a rendelkezésre álló útvonal-részletekből, egyenes utakból, kanyarokból, útkereszteződésekből meghatározott szabályok szerint ki kell alakítani az útvonalat. Az a győztes, aki először oldja meg helyesen a feladatot. A kezdőpont és a végpont ismert, a kettőt összekötő utat azonban nekünk kell kikombinálni. Hasonló a feladat a labirintus rejtvényeknél.
Sok tekintetben így van életünk is. A kezdőpont, a születés adott, és a végpontot is többé-kevésbé helyesen tájoljuk be. Az útvonalat azonban nekünk kell összerakni.
Isten a kijelentésében nélkülözhetetlen szabályrendszert és útvonalelemeket adott. A Biblia pontos eligazítást ad utunk során. Ezért fontos az, hogy minden keresztyén meglássa: feladatunk nem a kombinálás, a szabályok mögé nézés, a görcsös kitalálás, hanem csupán az alkalmazás.
Nem kell következtetéseket, újabb és újabb megállapításokat kutatni és kreálni a Biblia üzenete alapján. Nem kell a szöveg mögé nézni, nem kell a sorok között olvasni. Az isteni kijelentést úgy kell értelmezni és alkalmazni, ahogy le van írva. Isten nem képekben beszél. Nem rejtvényeket adott, és nem kétértelmű kijelentéseket tett.
Ha azon törjük a fejünket, hogy vajon mit akart azzal mondani az Úr, amit a Bibliában olvasunk, akkor temérdek energiát pazarolunk el feleslegesen. Mert Isten azt mondta, amit mondani akart, és úgy mondta, ahogy azt nekünk alkalmazni kell. Nem leegyszerűsítve, nem magunk által kreált helyzetekre átírva, nem a társadalmi elvárásokhoz igazítva kell parancsait teljesíteni.
Isten elvárásai egyértelműek, és ígéretei is ugyanilyen egyértelműek. Mert hogyan venné az ki magát, ha a végső ítéletkor az Úr is kénye-kedve szerint értelmezné azt, amit ígéretül adott nekünk...

Használati útmutató

"Az ÚR törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. Az ÚR intő szava határozott, bölccsé teszi az együgyűt. Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az ÚR parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet." (Zsolt 19,8-9)

Amikor egy új társasjátékot egy vagy új gépet, készüléket veszünk a kezünkbe, először a használati utasítást olvassuk el. Átnézzük, hogy a játékban melyik kártya vagy melyik mező mit jelent, mi a teendő. Elolvassuk, hogy a készüléken az egyes gombok, beállítási lehetőségek mit eredményeznek a használat során. Ezután kezdjük csak használni a játékot vagy a készüléket. Ha nem így teszünk, gyakran előfordulhat, hogy már az első használatkor kárt okozunk benne, vagy értelmetlenül, eredménytelenül használjuk. De az is megeshet, hogy a rossz használat során lassan, alattomosan károsodik a készülék, és később nagy bajt eredményez. A használati utasítás értelme, hogy pontosan leírja, mit hogyan kell tennünk a megfelelő működés érdekében. A rendeltetésszerű használatért.
Hasonlóképpen van ez életünkkel is. A keresztyén élet használati útmutatóját megadta nekünk az Úr kijelentésében. A Bibliában pontról pontra leírta a rendeltetésszerű keresztyén életet. Ha ezt betartjuk, életünk megfelelően működik, Isten tervei szerint élhetünk, és biztosak lehetünk abban, hogy az soha el nem romlik. Örök életre szól.
Isten kijelentésének eredményeként nincs szükség arra, hogy a keresztyén életünk használati útmutatóját mi magunk kreáljuk meg. Nem kell görcsösen azon fáradoznunk, hogy egy-egy helyzetben mit tegyünk. Az útmutató világosan szól mindig. Ha küzdelmünk támad, az nem a helyes cselekedetünk megtalálása miatt tör felszínre, hanem azért kell küzdenünk, hogy az Isten által kinyilatkoztatott helyes lépést meg tudjuk tenni. Hogy a minket támadó gonoszt le tudjuk győzni. Ne feledjük, erőnket nem arra kell fordítani, hogy a helyes keresztyén élet útját kitapossuk. Ezt megtette az Úr. Energiánkat arra kell összpontosítani, hogy ezen az úton tudjunk mindig maradni.

Áttételes hit

"És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak." (Mt 27,51)

Az ószövetségi templomban a legbelső részt, az úgynevezett szentek szentjét egy kárpitfüggöny választotta el a templom többi részétől. Ebbe a részbe csak a főpap léphetett be, évente egyszer, az engesztelés napján, és ekkor mutathatta be az egész népért az engesztelő áldozatot. A zsidó nép hite szerint ezzel bocsáttattak meg az emberek bűnei.
Hitük szerint a bűnbocsánathoz egy közbenjáró, a főpap kellett. A nép egyszerű gyermeke nem állhatott oda az Úr elé, és nem nyerhetett bocsánatot vétkei miatt, csupán akkor, ha a közbenjáró bemutatta érte az áldozatot.
Amikor Krisztus a kereszten meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt. Az Úr ezzel jelezte, hogy minden ember számára elvégeztetett az örök engesztelő áldozat, és immár nincs szükség közbenjáróra, nincs szükség engesztelő rituáléra, minden ember számára nyitva az út az Úristenhez.
Ugyanakkor ez nem csak azt jelenti, hogy nincs szükség a földi közbenjáróra, hanem azt is, hogy nem is lehet földi közbenjáró. Nem lehetséges, hogy helyettünk valaki más álljon oda az Úr elé, és nevünkben más vallja meg a bűneinket.
Gyakran elégedetten ücsörgünk az istentiszteleten, hátradőlve a padban, és figyeljük, amint a lelkész teszi a dolgát. Imádkozik, prédikál, kenyeret tör, igét hirdet. Ha olyan kedvünk van, és ismerős az ének, bekapcsolódunk az éneklésbe, de egyébként csendes szemlélői vagyunk az "eseményeknek".
Tudnunk kell azonban, hogy Isten nem ezt várja tőlünk. A kárpit széthasításával megnyitotta a közvetlen utat magához, és várja, hogy induljunk felé. Várja, hogy tevékeny részesei legyünk a hitnek, és ne bízzunk mindent a közvetítőkre. Mert lehet, hogy ezzel a vallásosság formális részeit teljesítjük, ám így soha nem kerülhetünk Isten közelébe.

Tőlem - Neked

"Az ÚR rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett." (1Móz 4,4-5)

Figyeljük meg a sorrendet. Nem azt írja a Biblia, hogy az Úr rátekintett Ábel áldozatára és azt vette szívesen, Kain áldozatát pedig elutasította. Nem. Az Úr kegyelmesen tekintett Ábelre. És Ábel kedves volt előtte. Ezt követően pedig a kedves gyermek ajándékát szívesen fogadta.
Kain viszont elvetett volt az Úr előtt. Nem az áldozata, hanem maga az ember. Maga Kain volt elvetett az Úr szemében, így áldozata sem volt kedves Isten számára.
Amikor azt gondoljuk, hogy tetteinkkel tudjuk kiérdemelni az Úr szeretetét, gondoljuk Ábel és Kain történetére. Jusson eszünkbe, hogy Isten előtt semmit sem érnek a cselekedetek, ha azt megelőzően nem kedves előtte az, aki cselekszi azokat. Nem a cselekedetek válnak kedvessé az Úr előtt, hanem személyünk. Mi magunk vagyunk fontosak, kedvesek, szeretettek számára. A kedves gyermeknek pedig tetteit szívesen fogadja az Úr. Azonban személyünk iránti szeretete hosszan megelőzi tetteinket. Kain áldozhatott volna az Úrnak bármit. Teljesíthette volna százszorosan, ezerszeresen túl Ábel áldozatát, az akkor sem lett volna kedves az Atya számára. Ábelnek pedig bármilyen tökéletlen áldozata is nagy örömet szerzett az Úrnak.
Gondoljunk csak bele. Egy számunkra ismeretlen, vagy kevésbé kedvelt ember hatalmas ajándéka felér-e gyermekünk által nekünk készített rajz értékével? Ugye nem. És gyermekünk iránti szeretetünk sem a nekünk adott rajza miatt növekszik. Ha mi tudunk így szeretni, és így fogadni ajándékot, mennyivel inkább képes erre a mi Urunk.

IGAZság

"Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által." (Róm 5,1)

Megigazulásunk okát két dologban kereshetjük. Gondolhatjuk azt, hogy cselekedeteinkből ered, illetve származtathatjuk hitünkből, Isten kegyelme által.
Ha úgy véljük, hogy cselekedeteinkből származik megigazulásunk, akkor erősödő törekvés lesz bennünk minél több és jobb cselekedetre. Gondolataink tetteink körül forognak, saját cselekedeteink csiszolására, méregetésére összpontosul minden erőnk és figyelmünk. Ha tetteinket vizsgáljuk, magunkat vizsgáljuk. Gondolataink középpontjába mi magunk kerülünk, és ha saját tetteinkből eredeztetjük igaz voltunkat, akkor önmagunk iránti elégedettség, dicsekvés alakul ki bennünk. Ha úgy gondoljuk, tetteink eredménye megigazulásunk, akkor ez büszkeséggel tölt el bennünket, és az isteni kegyelmet tetteink által kiérdemelt jutalomnak fogjuk fel. Ezzel pedig nem hogy közelebb, hanem inkább távolabb kerülünk az Úrtól.
Ám ha megigazulásunkat a Úr által, ingyen, kegyelemből adatott ajándéknak tekintjük, akkor cselekedeteink értéke megigazulásunk szempontjából elvész. Nem lesz értelme tetteink jóságát és mértékét vizsgálni, hiszen az sem előfeltétele, sem fizetsége nem lehet az isteni kegyelemnek. Rádöbbenünk, hogy Isten kegyelméből ítélt minket méltónak arra, hogy magához öleljen. Cselekedeteinket ettől fogva hálánk jeleként visszük elé, melyekért cserébe semmit nem várhatunk, csupán megköszönhetjük szeretetét. Hiszen egész üdvösségünk alapja Isten könyörületessége.

Beszélgetés

"Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak." (Róm 8,1)

Kértem az Urat, hogy vegye számba bűneimet, és ő ránézett Jézusra. Kértem, hogy nézze nyomorúságomat, de ő Jézusra nézett. Kértem tőle, hogy nézze szenvedéseimet, bukdácsolásomat, mire ő ránézett Jézusra. Kértem, hogy bocsássa meg bűneimet, és ő ránézett Jézusra. Kértem az Atyát, hogy nézzem rám, és ő ránézett Jézusra.
Kérdeztem tőle, hogy lehet az, hogy temérdek bűnömet elfedi, hogy romlottságom, galádságom eltörli, hogy istentelenségeimről nem emlékezik meg, számba sem veszi azokat. Kérdeztem tőle, miért teszi ez? Ő ránézett Jézusra, és azt mondta: szeretetből. Kérdeztem tőle: méltó vagyok én erre? Mosolygott.
Elszégyelltem magam, és azt kérdeztem, hogy hogyan tudnám én ezt neki meghálálni. Mire azt mondta, hogy én erre képtelen vagyok.
Szemem könnyes lett, és arra gondoltam, hogy egész életem kevés, hogy megköszönjem neki jóságát. Hirtelen minden percem értékes és drága lett, egyet sem pazarolhatok el.

Kép-más

"Megteremtette Isten az embert a maga képmására." (1Móz 1,27)

Megelégedettséggel és nyugalommal vesszük tudomásul, hogy az Isten minket saját képmására teremtett, és bennük megjelenik az Úr dicsősége, teremtésének nagysága. Ennek örülünk, és igyekszünk hálával élni felé.
Egy dologról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mégpedig arról, hogy a többi embert is maga képmására teremtette az Úr. Másokban is az ő dicsőséges munkája jelenik meg. És nem csak azokban, akiket mi szeretünk, és akik kedvesek számunkra, hanem mindazokban, akik nekünk ártanak, akik ellenünk tesznek, akik fájdalmat, szomorúságot, bajt okoznak nekünk.
Ha azt kapjuk feladatul, hogy a nekünk kedves emberekben lássuk meg az Istent, és legyünk az ő javukra, úgy gondoljuk, könnyű dolgunk van. Azonban Jézus nem erre tanít minket. Az Úr parancsa szerint kivétel nélkül mindenkivel jót kell tennünk. Nem azt kell néznünk, hogy embertársunk méltó-e arra, hogy javainkat, adottságainkat rá fordítsuk, hanem minden emberben Isten képét kell meglátnunk. Kivétel nélkül, minden emberben. Az nem járható, hogy minden emberben, kivéve azokat, akikre haragszunk, akik ártottak nekünk, vagy akik nem segítenek nekünk. Az Úr parancsa világos: minden emberben őt kell felismerni.
Isten számára kedves minden teremtménye. Mindnyájunkban örömét leli és gyönyörködik bennünk. És ha egy felebarátunk Isten számára kedves, mondhatjuk-e, hogy mi megvetjük őt?
Keresztyénként minden emberben Isten képét kell látnunk, amely iránt teljes tisztelettel és szeretettel tartozunk. Amikor tehát valakinek javára válunk, nem az embert, hanem az őt teremtő Istent szolgáljuk, és dicsőítjük. Ugyanígy amikor valakit eltaszítunk magunktól, megvetünk vagy kárára cselekedünk, Istent taszítjuk el.

Cselekedetünk súlya

"Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef 2,10)

Talán az egyik legtöbbet emlegetett kifejezésünk a "jó cselekedet". Mondogatjuk, feladatunknak tekintjük, szemünk előtt lebeg. Olvasunk róla a Bibliában is. De tudatosul bennünk, mit jelent?
Ha egy nincstelen koldusnak alamizsnát adunk, és ez miatt büszkeség, megelégedettség tölt el bennünket, az vajon jó cselekedet? Semmiképpen. Ha a gyülekezet javára adományozunk egy komolyabb összeget, majd azzal folyamatosan eldicsekszünk, az vajon jó cselekedet? Egyáltalán nem. A pénzünkkel saját magunknak vásároltunk dicsőséget. Ha áldozatot hozunk másért, és közben ezért hálát várunk, vagy előbbre jutásunkban reménykedünk, az jó cselekedet? Távolról sem. Önmagunk dicsőségét keressük mindezzel.
Azonban ha felismerjük Isten törvényét, és hálásak vagyunk mindazért, amit tőle kaptunk, és e hálánkat úgy fejezzük ki, hogy javainkból másoknak is juttatunk, akkor az tökéletes jó cselekedet. Ha tetteinkben megjelenik a hála, és amit teszünk, azt Isten dicsőségére tesszük, akkor minden cselekedünk jó cselekedet lesz.
Sohasem a cselekedet tartalma, hanem a mögötte meghúzódó szándék határozza meg a tett jóságát. Csak azok a cselekedeteink lehetnek jók, melyek igaz hitből fakadnak, az Úr törvényének megfelelőek és az ő dicsőségére tesszük. A legkisebb tett is lehet hatalmas jó cselekedet, és az emberi mértékkel mért óriási cselekedet is hozhat romlást ránk. Ne a tett nagyságát, hanem a benne rejlő isteni dicséretet keressük.

Tanítók

"Azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik." (Jn 17,8) 

Hitünk egyik szilárd alapja Isten igéjének ismerete. Az isteni kinyilatkoztatás pedig nem ismerhető meg másból, csak a Bibliából. Lehet hittéziseket kreálni, lehet kinyilatkoztatásokat tovább gondolni, értelmezni, magyarázni, összevetni, de vigyázni kell, mert ez sokszor egyre távolabb vezet az eredeti kinyilatkoztatástól.
Az egyház alapvető feladata Isten igéjének hirdetése. Ha nem így tesz, elveszti tartalmát, és nem lesz egyház. Legalábbis nem a krisztusi értelemben, legfeljebb csak nevében.
Fontos látni, hogy nem Isten igéje van az egyházért, hanem az egyház van az isteni igéért. Nem azért van az Ige, hogy az egyház szólhasson, és véleményét továbbíthassa, hanem azért van az egyház, hogy az Ige szólalhasson meg. Az egyház csupán eszköz az Ige számára. Csupán egy közvetítő, mely elviszi az emberekhez az isteni kinyilatkoztatást. De a hangsúlynak mindig ez utóbbin kell lennie.
Nem az egyház teremti az Igét, hanem az Ige teremt egyházat. A valódi egyház ismertetőjele Isten igéje. Nem az egyház vonzza magához az Igét, hanem az Ige tölti be az egyházat. Ahol Isten szavát hirdetik és befogadják, ott van az egyház.
Istengyalázó, ha az egyház saját pozícióját, véleményét, érdekeit tolja az Ige elé, vagy azon át szűri az Igét. Onnantól nem beszélhetünk egyházról. Az egyház egyetlen feladata tisztán, igazul átadni, továbbadni azt, amit kapott. Az Igét.

Izoláció

"A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? Jézus így válaszolt nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre." (Lk 5,30-32)

Jól érzed magad? Igen? Akkor jó. Kellemes a hűs, árnyas kertben, vagy a békés szobában olvasgatni a Bibliát? Ugye jó dolog az!? Tetszik Istennek. Közben kortyolgatsz egy kis teát, kávét. Könnyebben haladnak a betűk. Igaz? Egyszerűbb megérteni a szöveget. Hát persze. Ugye jó dolog keresztyénnek lenni.
És szeretsz templomba járni? Ugye kibírod hetente egyszer. Csak egy röpke óra vasárnap. Kissé hosszú a prédikáció? Na és! Túl lehet élni! Ugye? Jó dolog forró nyári napon a hűs templomban ülni, igaz?! És télen? Akkor milyen? Kissé hideg? Hát igen, sajnos nincs mindig pénz jól befűteni. De csak ki lehet bírni. Kellemes dolog ez a keresztyén élet, nem? Jó találkozni, beszélgetni a hasonló emberekkel. Akik szintén járnak templomba. Akik szintén jó emberek, ugye? Van közös téma sok. Csuda jó dolog keresztyénnek lenni.
És mi a helyzet a narkósokkal? ... Hogyhogy milyen narkósokkal?! Hogy a templomba nem járnak?! Sem hajléktalanok, sem alkoholisták? Nem szoktál találkozni börtönviseltekkel sem ott? De azért keresed őket? Nem, nem úgy értem, hogy csekken küldesz néhány ezrest a velük foglalkozó alapítványnak vagy egy civil szervezetnek. Nem így gondoltam, hanem hogy mész közéjük. Viszed az igét, az életedet, a példát. Beszélsz nekik Istenről, a megbocsátásról, a szabadulásról. Nem úgy, mint egy lelkész, vagy képzett gondozó, hanem mint egy ember. Mint egy keresztyén ember. Segítesz nekik kimászni abból, amit ők is, és az emberek is megvetnek, de nincs erejük szabadulni tőle. Ugye? ... Nem?! Akkor honnan tudod, hogy jó keresztyénnek lenni?

Kézművesség

"Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében." (Jer 18,6)

Szeretem nézni, ahogy a fazekas a korongján formázza az agyagot. Ahogy egy agyagtömbből kialakítja az edényt. Foroghatna a korong, pöröghetne rajta az idők végéig az agyag, ha a mester nem nyúl hozzá, ha nem érinti, nem formálja, soha nem lesz belőle semmi. Csak puszta anyag marad.
A korsó, a tányér, a tál, a pohár nem az agyagtól az, ami. A mester munkája, tudása, évtizedes tapasztalata alakítja olyanná, amilyen. Az elmében és az ujjakban rejlő hozzáértés, az anyag és a munka szeretete, a nyersanyag és a tárgy iránti alázat formál a puszta agyagból értéket.
De semmire nem használható a kiformált nyers tárgy, ha nem égeti ki a mester. Ha nem edzi meg, ha nem szilárdítja meg. A képlékeny forma pillanatok alatt agyagtömbbé gyúrható újra hozzá nem értő kezek által. A munka semmivé válik, eltűnik az alkotás. De az égetés, az edzés, a szilárdítás után már soha nem lesz belőle agyagtömb. Eltörhető, porrá zúzható, de soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt.
És a végén a máz, a díszítés adja meg a végleges formát, megjelenést. A mester egyedi motívumai felkerülnek az edényre, és aki ismeri a mestert, és ránéz az alkotásra, a mintákból, formákból tudja, ki az alkotó. Tudja, kinek a műhelyében készült. Egy szépen díszített edény évekig, évtizedekig szolgálja gondos használóját. Ételt, italt tart, étket főz, feltálal. Mindennapi eszköz, mely nélkülözhetetlen az élethez. Csendes társ, mely mindig ott van, ha szükséges. És szépsége, mívessége gyönyörködtet.
Ó, Uram! Add, hogy agyag lehessek formáló kezeid között!

Jussok

Ekkor Jézus ezt mondta nekik: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené." (Mk 12,17)

"Az az enyéééééém!" - visít bele egy éles hang a csöndbe, és zeng az óvoda folyosója. Ugye hallottunk már mi is ilyet. Már egészen kisgyermek korunktól nagyon számon tartjuk, mi az, ami a miénk. Ahhoz pedig nagyon ragaszkodunk. Legtöbbször pontosan tudjuk, kinek mit adtunk kölcsön, és számon is kérjük. Mert az a miénk.
Azt is pontosan tudjuk, kinek mi jár. Mi "jár" az orvosnak, ha sikerül egy komoly műtét, vagy megszületik a gyermekünk. Tudjuk, hogy mi "jár" annak, aki ügyeink intézésében gyorsítja a dolgokat, segít beszerezni papírokat. Társadalmi rendszerünkben jól berögzültek ezek a dolgok. Hosszú évek, évtizedek alatt kialakult, kinek mi jár, mi a jussa.
Aztán vannak olyan járandóságok, melyeket törvény ír elő. Az adók, az illetékek törvény szerint járnak az államnak, királynak, egyháznak. Ezekkel is tisztában vagyunk.
Azt azonban gyakran elfeledjük, hogy mi jár Istennek. Pedig erről is van törvény. Pontról pontra leírva, mivel tartozunk az Úrnak. És az elszámolás is komoly. Semmit ki nem hagyva fogja az Úr végigmérni életünket, és számba venni azt, hogyan róttuk le a járandóságot. A mennyei bíróság pedig pontosan, részrehajlás nélkül, igazságosan ítél majd. Ott nincs kenőpénz. Nincs csúszópénz. Nincs protekció. Senki nem fog hátulról nyomni minket, és hozzásegíteni a jobb pozícióhoz. Ott tisztán és pontosan elszámoltatnak minket. Úgy, ahogy életünk szólt. Szépítés, túlzás, lakkozás és csorbítás nélkül. Ténylegesen.

Önök kérték

Krisztus mondja: "Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (Jn 16,23)

Sok keresztyén számára nem teljesen érhetőek ezek a szavak. Mindnyájunkkal előfordult már, hogy nagyon szerettünk volna valamit, kértük, szakadatlan kértük az Úrtól, mégsem adatott meg számunkra. Ekkor csodálkozva, csalódva, szomorúan lapozzuk fel ezt az igét, és odadörgöljük az Úr orra alá: Lám, Uram, te mondtad, és mégsem lett úgy.
Azért gondoljuk csak végig ezt. Ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, rádöbbenünk, hogy az Úr nem a földi javakra és a testi dolgokra gondol. Sehol nem kapunk arra garanciát, hogy ha buzgón kérjük, akkor elkerül a betegség, nem történik baleset, ötös lesz a földrajz dolgozat, nyerünk a lottón, előléptetnek a munkahelyen. Ilyenekről nem beszél az Úr. De hát akkor mit kérjünk, ami minden körülmények között megadatik?
Afelől biztosak lehetünk, hogy az Úr sohasem engedi meg, hogy hiányt szenvedjük abban, ami üdvösségünkhöz szükséges. Másról nem beszél az Úr.
Ha földi javakat, testi megelégedést remélve kérjük az Urat, eltávolodunk parancsától és akaratától. Az ilyen kérések nem Krisztus nevében születnek bennünk. Mi arra rendeltettünk, hogy vele együtt részesedjünk az örök élet kegyelmében. Ez kell, hogy életünk középpontjában álljon. Ha testi megelégedést, földi örömet ad az Úr, az az Ő dicsőségét növeli, és jóságos szeretetét igazolja. Ám ha ezt megtagadja tőlünk, azt is csak azért teszi, hogy rámutasson, bizony eltávolodtunk tőle, és olyan dolgokat kérünk, melyek nem szolgálják üdvösségünket. Ezért szemrehányást nem tehetünk neki, inkább hálásnak kell lennünk, hogy visszavezet minket magához.
Az azonban egészen bizonyos, hogy ha olyan kéréssel állunk mennyei Atyánk elé, mely üdvösségünket szolgálja, teljesíti azt.

Kérdezz! Felelek!

"Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk." (Zsolt 90,10)

Mivel töltöd napjaidat? Tanulsz, hogy egyetemre mehess, és jól fizető állásod legyen? Dolgozol, építed a karrieredet? Energiát fektetsz abba, hogy előbbre juss, hogy vezetővé nevezzenek ki? Küzdesz, hogy megfelelj magadnak és másoknak? Hogy elismerjenek? Hogy teljesítsd az elvárásokat?
Küzdünk diákként, egyetemistaként, vállalkozóként, alkalmazottként, nyugdíjasként. Küzdünk a tanulásban, a munkában. Küzdünk a politikában, építjük a magunk karrierjét, romboljuk, hátráltatjuk mások előbbre jutását. Mindezt pedig átlengi egy bájos, kereszténynek mondott színes, illatos valami. Mert persze mindent a parancsolatok szerint teszünk. Csak hát mégis fontos dolgok ezek, hiszen itt élünk a Földön.
De meddig? Ötven évig? Hetvenig? Kilencvenig? Vagy mi leszünk a következő százéves bácsi vagy néni, akit virágokkal köszöntenek? És? Végigjárjuk az életünket, és mit mutathatunk fel? Miért küzdöttünk? Vezérigazgatók lettünk, vagy miniszterek? Esetleg egy világcég vezetői?
És mi van a lelkünkkel? Életünk évtizedeinek mekkora részét éltük igazán, tisztán és teljesen Istennek tetsző módon. Ne számold, mert megdöbbensz és kétségbe esel. Hidd el, talán még egy egész nap sem telik ki belőle. Máris felháborodva kételkedsz? Na ugye...
Életünk nagy része hiábavaló fáradság. Mert köszöni szépen mindenki a mi sikereinket és karrierünket. Köszöni szépen, hogy megfeleltünk a főnöknek és a társadalomnak. De gondolj bele, hogy a végén ott állsz az Úr előtt, mezítelenül, egyedül, szemtől szembe, és megkérdi: "És, mit csináltál odalenn ezalatt a sok év alatt, gyermekem?" Elrettent a válasz? Még semmi nincs veszve, még nem késő!

A hosszú élet titka

"Krisztus mondja: Aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." (Jn 11,26)

Hosszú évszázadok, évezredek óta kutatja az emberiség a hosszú élet titkát. A tudomány milliárdokat öl a kísérletekbe, a kutatásokba. Minél hosszabb életet akarunk magunknak. És a halhatatlanság elixírje is megmozgatta sok ember fantáziáját.
Gondoljunk csak bele, mekkora hír lenne, ha megjelenne valaki egy kis dobozzal a kezében, és közölné, hogy abban van az örök élet szere. Micsoda vagyonokat fizetnének egyesek azért, hogy biztosítsák maguknak a hosszú életet.
Azt azonban elfelejtjük, hogy számunkra adott ez a szer. Amikor a hosszú élet, az örök élet titkát keressük, gyakran földiekben gondolkodunk. Azt gondoljuk, hogy a földi örök élet, a kézzelfogható valóság az igazi, az jelent valamit. Elfeledjük, hogy kétezer éve megkaptuk az örök élet titkát. Óriási ára volt, ember számára megfizethetetlen. Az Úr azonban kifizette helyettünk a díjat, és az örök élet lehetősége ingyen a miénk lett. Ingyen kaptuk, kegyelemből. És nincs törlesztőrészlet, nincs hosszú futamidejű, rejtett költségű hitel. Nincs tartozás, amit meg kell adni. Egyszerűen csak aki hisz, az nem hal meg soha.
Szinte hihetetlen egy ekkora ajándék. Mai világunkban, amikor mindent az ára alapján ítélünk meg, megdöbbentő. Bizonytalanok vagyunk, sokszor nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Pedig a történet valós, a lehetőség adott. Csak mernünk kell elfogadni.

Jó tett helyébe...

"Hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében." (Kol 1,10)

Valljuk meg őszintén, minket keresztyéneket sokszor megelégedettség tölt el, amikor egy-egy jó cselekedetet megcselekszünk. Büszkék, boldogok, elégedettek vagyunk. De miért is? Miért tesszük a jót? Megszokásból? Parancsra? Mások kedvéért? Saját örömünkre? Isten jutalmát várva?
Az Úr sokszor megjutalmazza a jó cselekedetünket. De ha azért cselekedjük, hogy elnyerjük Isten jutalmát, akkor az már nem hálából fakadó jó cselekedet, hanem üzlet. Ha azért adunk az éhezőnek vagy a nincstelennek, mert abban bízunk, hogy az Úr százannyit ad vissza, akkor ez már nem jó cselekedet, hanem jó vásár. Egy befektetési céllal elkövetett jó tett.
Az Úr valóban  megjutalmazza az igazi jó cselekedetet, de előtte az a jó cselekedet, amelyért nem várunk jutalmat, mert a jutalom nem a mi érdemünkért, hanem az Ő kegyelméből és határtalan szeretetéből adatik.
Vannak, akik a jó cselekedeteiket érdemszerzőnek tekintik. Úgy gondolják, hogy minél több jót tesznek, annál inkább szereti majd őket az Úr, és annál biztosabb a helyük a mennyek országában.A Biblia azonban azt tanítja, hogy jó cselekedeteink nem az érdemszerzés vágyából, hanem Isten iránti hálából kell hogy fakadjanak. Ha valami jót teszünk, csak azért tehetjük, mert Isten nekünk erre lehetőséget adott. Az érdem az Övé, és nem a miénk. Ha Ő engem megsegített, én is megsegítek mást, de anélkül, hogy én ezzel dicsekednék. Így lesz érdemszerző helyett hálaadó a jó cselekedet.
Ha érdemeket akarunk szerezni vele, akkor frusztráltak és depressziósak leszünk, hiszen nap mint nap ezerszer elbukunk. Úgy gondoljuk, hogy botlásaink miatt "pontokat" veszítünk az Úrnál és Ő kevésbé fog minket szeretni. Hálaadó cselekedeteink azonban boldogsággal töltenek el bennünket, hiszen minden jó tettünkkel örömet szerzünk mennyei Atyánknak. És ezzel a szorongás és görcsös akarás helyét átveszi a hála és boldogság, és örömteli, önzetlen tetteink dicsőítik az Urat.

Tükörbe nézve

"Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik." (Róm 3,20)

Amikor hosszú, gyötrelmes út után felismerjük, hogy nem a törvény megtartása vezet el minket Isten országába, és nem a tízparancsolat betartása jutalmául kapjuk a kegyelmet az Úrtól, no akkor zavarodik össze bennünk minden. Mert ha nem a törvény betűinek megtartása alapján méretik ránk az üdvösség vagy a kárhozat, akkor mi értelme a törvénynek?
Ádám és Éva egyszer s mindenkorra szakított az Úrral. Megtagadták Isten parancsát, ezzel magukra és az egész emberiségre ráhúzták az örök bűnt. Ebből a bűnből pedig, bárhogy is erőlködünk, saját erőnkből képtelenek vagyunk kilépni.
A törvény egy tükör. Tükör, mely segít meglátni mérhetetlen bűnösségünket. Tükör, melyet magunk elé téve minden pillanatban felismerhetjük romlottságunkat. Ahogy a valódi tükörben valósághűen meglátjuk képmásunkat, úgy a törvény is teljes valóságában mutatja meg bűnösségünket.
De vajon egy tükörrel képesek vagyunk-e borzas hajunkat kifésülni? Vagy egy fárasztó nap porát és izzadságát lemosni arcunkról? Aligha. Éppen így a törvény sem képes üdvösségre vezetni. Egyedül kizárólag Isten mérhetetlen szeretete moshatja le lelkünkről a bűnt. Egyedül Krisztus kereszten bemutatott, megismételhetetlen, örök áldozata békítette meg Istent az emberrel. Egyedül ez a kegyelem adhatja meg az üdvösséget. A törvény bűnösségünkre emlékeztet minket nap mint nap, és ezáltal elénk tárja az Úr mérhetetlen jóságát, szeretetét és kegyelmét. Ezért szeretem a törvényt.

Ingyen

"Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok." (Mt 10,8)

Soha nem tudtam megérteni azokat az embereket, akik magunkat vallásosnak tekintik, és azért teszik a jó cselekedeteket, hogy azok mennyisége alapján kiérdemeljék az Úr kegyelmét és az örök boldogságot. Azt a vallást sem tudom megérteni, amelyik ezt tanítja.
Az ugyanis, ha valaki azért él a kegyelmi ajándékokkal, és azért használja azt mások javára, hogy ezáltal sok-sok jó pontot szerezzen a mennyei pontozótáblán, és minél előkelőbb helyet szerezzen magának az örök boldogságban, lehetőleg jó elöl, az első sorokban, nos ez a szemlélet alapjaiban öli meg a hitet és távolít el Istentől.
Mert innentől nem a kegyelmi ajándékok miatti hála, és a mások segítése hatja át lelkünket, hanem a számítás, a manipuláció, az önzés.
Kérdés, hogy akik ravaszkodással, számítással Isten legmagasztosabb, lelki dolgaiban is saját önző érdeküket keresik, és figyelmen kívül hagyják az Úr akaratát és rendelését, azoknak van-e helyük a mennyek országában, vagy inkább az istentelenek között van-e a helyük. Vajon azok a kegyesek, akik csak azért tesznek jót, hogy saját maguk számára megnyerjék vele a mennyországot, részesülhetnek abban? Vagy erre is mondhatjuk azt, hogy bocsi Uram, tévedtem, bocsáss meg nekem?
Isten kegyelmi ajándékait ingyen kaptuk. Semmit nem tettük, nem is tehettük azért, hogy nekünk adja. Szolgálhatják-e ezek az ajándékok a mi lelkünk üdvösségét? Tarthatunk-e igényt továbbadásukért bármi fizetségre az Úrtól? Aligha...

Közös munka

"Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői." (Zsolt 127,1)

Bizonyára mindnyájunkkal történt már olyan, hogy görcsösen küzdöttünk valaminek a megoldásán, minden erőnket latba vetettük, mégsem jutottunk előre, nem haladt úgy a dolog, ahogyan azt mi elképzeltük. Máskor pedig szinte semmit nem tettünk a siker érdekében, mégis a legtökéletesebben alakultak a dolgok. Az előző esetben gyakran szemrehányást teszünk az Úrnak, az utóbbi helyzetben pedig sokszor magunknak tulajdonítjuk az eredményeket és a dicsőséget. Pedig tudnunk kell, bárhogyan is alakulnak a dolgaink, Isten keze munkája mutatkozik meg bennük és egyedül övé a dicsőség is.
Isten minden pillanatban ott áll életünkben, és dolgozni akar azon. Felajánlja ingyen munkáját. Mindent elvégez, a legkisebb dologtól a legnagyobbig. És tökéletes munkát végez. Hagyjuk, hadd építse életünket az Úr. Legkevésbé sem szükséges belekontárkodnunk. Csak rontunk rajta - tapasztaltuk már elégszer.
Persze ez nem azt jelenti, hogy Isten tiltja a munkát. Igenis dolgoznunk kell, mind anyagi mint lelki értelemben. A tervrajzot azonban mindig neki kell megrajzolnia. Az Ő elgondolásának kell megvalósulnia, és ebben a munkában mi csak segédmunkások lehetünk. Az Ő utasításai szerint kell dolgoznunk. Eredményeinket pedig sosem szabad a saját munkánknak tulajdonítani, hanem egyedül Isten jóságának és áldásának. Mert ahol az ember a saját munkájának tulajdonítja, ott azonnal felüti fejét a fukarság és aggodalmaskodás, amelyik azt hiszi, hogy sok munkával sokat lehet szerezni. Ebben pedig egyre jobban elhalványul az Úr személye, és egyre inkább előtérbe kerül az ember.
Lehet így vagyonokat szerezni, lehet hatalmas gazdagságot építeni, és büszkélkedni vele, de soha nem lesz rajta az Úr áldása.

Meghallgattatott

"És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt." (Jak 5,15)

Talán megesett már, hogy imádkoztunk egy beteg családtagunk gyógyulásáért, de mégis elvesztettük őt. Imádkoztunk, hogy a megszűnt munkahely helyett találjunk újat, de állás nélkül maradtunk. Imádkoztunk, hogy gyermekünk szülessen, de nem következett be. Bizonyára sok ehhez hasonló helyzet volt már. Amikor elképzeltük, hogy mi az, amit nagyon szeretnénk, kértük, szüntelenül kértük Istentől, mégsem úgy történt, ahogy kívántuk.
Mi, keresztyének sokszor beleesünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, amit mi jónak vélünk, és elképzelünk magunknak, azt csak kérni kell, és az Úr megadja. Nagy baj lenne, ha ez ilyen egyszerűen menne. Ekkor ugyanis úgy működne a hitünk, mint egy zenegép, melybe bedobjuk az érmét, és máris zeng a kiválasztott szám. Isten azonban nem egy kívánságteljesítő gép. Nem egy vágyakat valóra váltó kívánságkút.
Isten nem fogja elvenni tőlünk a nehézségeket. Nem fog elkerülni minket a betegség, a szomorúság, a tragédia. De adhat erőt az elviseléshez, a megéléshez. Megszabadíthat minket a lelki tehertől, hogy elviseljük a terheket. Hitből fakadó imáinkban ezt kell kérni. Hogy lelkünk mindig az Úrra tudjon figyelni.

A piramis csúcsa

"Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben." (Zsolt 23,6)

Régi beidegződés az emberekben, hogy életük során prioritásokat állítsanak fel. Már egész kisgyermekként ezt nevelik belénk. Nem lehet mindent, fontossági sorrendet kell meghatározni. Ahogy növekszünk, egyre inkább erre szocializálódunk, és egyre inkább ráerőltetjük ezt életünkre. A legtöbb helyzetben ez működik is, és hatásos. De mi a helyzet a keresztyénségünkkel?
Boldogan dicsekednek keresztyének azzal, hogy nálunk Isten van az első helyen. Ő áll a piramis csúcsán, és csak utána jön minden más. Amikor ezt halljuk, elismerően, talán kicsit irigykedve bólogatunk. Pedig erre semmi okunk nincs.
Ha keresztyén életünkben is felállítjuk a magunk piramisát, és a csúcsára helyezzük az Urat, mit kezdünk a helyzettel? Életünkből mekkora részt szánunk oda neki? Napi egy óra csak az övé, és csak utána jön minden más? Vagy naponta kétszer egy óra? Esetleg egy egész estét csak neki szentelünk? Semmi mással nem foglalkozunk ekkor, csak vele? És közben alig várjuk, hogy mehessünk mosni, mert ott a sok szennyes, szaladunk főzni, mert éhes a család, még leckét is kell írni a gyerekkel, a kertről pedig ne is beszéljük, mert csupa gyom.
Neeem, köszöni szépen az Úr, de ebből nem kér. Neki nincs szüksége arra, hogy kipréseljünk magunkból napi egy, kettő, öt vagy tíz órát. Erre nem tart igényt. Ha nem tudjuk mind a huszonnégy óránkat, életünk minden percét, pillanatát, lényünk teljes egészét odaadni, akkor egy perc sem kell neki. Annak ugyanis semmi értelme és haszna.
Az egész életünket kéri, és csak és kizárólag az egész életünket fogadja el. Erre van szüksége. És akkor jut minden egyébre idő, a magunk ritmusa szerint. Teljes odaadással. Az Úrban élve.

Szolgálatra készen

Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róm 12,6-8)

Az jó dolog, hogy bennünk, keresztyénekben erősen él a segíteni, tenni, másoknak hasznára lenni vágyása. Sok tekintetben visz előbbre minket ez. Az azonban már kevésbé jó, hogy sokszor mi akarjuk meghatározni hogy mivel, hogyan és kinek segítsünk. Tudjuk, lelkünk mélyén pontosan tudjuk, mi az, amiben az Úr jobbnak, többnek alkotott bennünket a másiknál, és elméletben azt is tudjuk, hogy ezt arra kellene használnunk, hogy másoknak is adjunk belőle. Ugyanakkor ezen a területen sem szeretjük, hogy megmondják nekünk, mikor, kivel és mit csináljunk.
A kedvelt bűnügyi társasjátékban a játék elején, mindenki számára ismeretlen tartalommal össze kell állítani a kiderítendő esetet. Azt, hogy ki, mivel és hol követte el a tettét. A játék során pedig a cél, hogy minden eszközzel, szabályosan kiderítsük a rejtélyt. Az nyer, akinek ez leggyorsabban sikerül.
Valahogy ilyen a mi életünk is. Az Úr gondosan, előre eltervezte, hogy mivel és hol kell munkálkodnunk, milyen módon kell részesévé válni teremtett rendszerének. A mi feladatunk pedig az, hogy ezt kiderítsük, és aszerint járjunk el. Ekkor győzhetünk. Győzhetünk magunk felett. Ekkor lehetünk többek magunknál. Ekkor emelkedhetünk ki együgyű, világias rendszerünkből és léphetünk feljebb. Egy magasabb szintre. Ekkor tudunk valóban részeivé válni Isten tervének.
Nem azzal szolgálunk az Úrnak és másoknak, ha elméleteket kreálunk magunknak, ha meghatározzuk, hogy saját magunk kedve szerint hogyan és miben segítünk másoknak. Azzal tudunk valóban Isten dicsőségére lenni, ha felismerjük magunkban az Ő célját, és aszerint tudunk tenni. A magunk helyén, a magunk környezetében, az Ő rendelései szerint.

Nyolcadik parancsolat

"Ne lopj!" (2Móz 20,15)

Kevés olyan kétszavas mondatot találunk a Bibliában, aminek ekkora üzenete és tanítása van. Mindössze hat betű. A felületes olvasó az ilyen kis mondatokon átsiklik. És ha meg is áll végiggondolni, a felfogott tartalma leginkább kimerül abban, hogy erőszakkal ne vedd el azt, ami a másé. Pedig e parancsolat tanításának ez a legkisebb mondanivalója.
A különböző lopások társadalmi megítélése eltérő, és ebből adódóan más-más lehet a büntetése is. A világi büntetés. A Biblia ugyanakkor nem egy polgári vagy büntető törvénykönyv. Nem a világi következményekkel számol.
De mit jelent akkor számunkra, keresztyének számára ez a parancsolat. Azt tudjuk mindnyájan, hogy lopás az, amikor a boltban fizetés nélkül zsebretesz valaki valamit. Lopás az is, amikor feltűnés nélkül eltol valaki egy idegen kerékpárt az orvosi rendelő elől. De a keresztyén ember számára ennél sokkal több a lopás. Az Úr előtt már lopás az olyan gonosz mesterkedés is, mellyel felebarátunk tulajdonát akarjuk megkaparintani. De lopás a hamis súly, mérték használata, mellyel a kereskedő károsítja vevőjét, és szintén lopás a hitvány árucikk is. Ugyanígy lopásként veszi számba a Biblia az uzsorát.
No jó, mondhatjuk, hogy hát igen, valóban lopás ez is, bár talán így még nem vettük számba ezeket. De olvassuk csak tovább a Bibliát. Lopásnak nevez az Úr mindenféle fösvénységet, és Isten ajándékainak akármilyen helytelen felhasználását vagy eltékozlását.
Isten ajándékainak?! És akkor itt ne csak a fizikai dolgokra gondoljunk, hanem minden isteni ajándékra. A tehetségre, az érzelmeinkre, a szeretetre. Mindarra, amit az Úr ajándékként belénk lehelt.
Valljuk meg őszintén, az ilyesmit legkevésbé sorolnánk a lopás kategóriájába. Nos szánjunk egy kis időt ennek végiggondolására. Ízlelgessük ezeket a gondolatokat, és nézzünk a mélyükre. Aztán nézzünk saját életünkre, munkánkra, mindennapjainkra, és úgy olvassuk el ismét a nyolcadik parancsolatot. Ugye, hogy van még min változtatni?!

Hőségriadó

"A negyedik angyal is kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával; és az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki." (Jel 16,8-9)

Ez az idei nyár igazán kitett magáért. És még most is tombol a hőség. Ahogy szokták mondani: ezerrel. Talpunk alatt porlik a fű, száraz minden. Igazi aszály, igazi hőség.
Minden ember másképp viseli a kánikulát. Van, akit ez éltet, és boldogan szívja be magába a fényt és a meleget, és van, aki a sötét szoba mélyére menekül, és igyekszik átvészelni, túlélni ezeket a napokat, heteket. Kit jobban, kit kevésbé visel meg a hőség.
Annak, aki nehezen bírja a meleget, komoly megpróbáltatás ez a szélsőséges időjárás. Gyötrelem, már-már kín. A gyötrelmeket pedig nehezen viseljük. Ilyenkor jönnek elő a "de elegem van már ebből", meg a "miért ver minket az Isten" mondatok, és társaik. A nehézségek idején könnyebben adjuk ki dühünket mérgelődéssel, bosszankodással, és csak ritkán látjuk meg a történés igazi értelmét.
Mert azt ugye nem gondoljuk mi sem komolyan, hogy az az Isten, aki nagy gondossággal, szeretettel, aprólékos, figyelmes és pontos munkával megteremtette a világot és benne minden egyes embert egyen-egyenként, az utána abban leli kedvét, hogy csapásokat, kínokat és gyötrelmeket szór ránk. De hát akkor miért van olyan sok tragédia, szerencsétlenség és annyi rossz a világunkban?
A mai kor embere azt gondolja, hogy teljesen uralma alá hajtotta a teremtett világot. Hogy irányítani, rendezni tudja a dolgokat, és befolyásolhat mindent. Néha azonban szükség van arra, hogy az Úr megmutassa, csak és kizárólag neki van hatalma mindenek felett. Hogy egy pillanat alatt forróságot tud adni, amivel nem tudunk mit kezdeni, csak elszenvedni. Hogy egyik pillanatról a másikra emberéletek ezreit tudja egy természeti katasztrófa kioltani. Rá kell döbbennünk, hogy nagyon kevés hatalmunk van a világmindenség felett. Meg kell látnunk a teremtő Isten nagyságát, mindenhatóságát. Mert ahogy a tragédiák, csapások bekövetkezhetnek, ugyanúgy tudja az Úr elvenni azokat, és megmenteni minket azoktól. Mert egyedül Ő az, akinek hatalma van mindenek felett. És ezért is jár neki a dicsőség.

Társadalmi lét

"Segíts, URam, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül." (Zsolt 12,2)

Hogy is mondjuk közhelyesen? Az ember társas lény. Van benne igazság, nem szeretjük a magányt. Jól esik, ha körülvesznek emberek. Ismerősök, ismeretlenek között élünk. Tudományosan szólva társadalomban.
Sokszor érzi az ember, hogy körülveszik mások, figyelnek rá. Ha valami történik velünk, mindjárt a figyelem középpontjába kerülünk.
Aki balesetet szenved, az sorra kapja a jókívánságokat, érkeznek a látogatók. És ha valakit nagy szerencse ér, mondjuk nyer a lottón egy nagyobb összeget, azonnal körülveszik a rég elfeledett, és addig feléje sem néző távoli rokonok, ismerősök.
Sok esetben ilyenkor az érdekek mozgatják az embereket. Egy magas társadalmi pozícióba kerülő embert azonnal megtalálják ismerősei, és kisebb-nagyobb kérésekkel bombázzák. Segítsen állást találni, juttasson nekik jól fizető megbízásokat, adjon sokat érő információkat.
Aztán amikor nehézségek támadnak, segítségre van szükségünk, bajba kerülünk, akkor hirtelen az emberek jelentős része eltűnik mellőlünk. Egyre kevesebben állnak ott, és nyújtanak segítő kezet. Hirtelen sehol nincs a pénzéhes távoli rokon, újra ködbe vész a rég nem látott ismerős. Magunkra maradunk a bajjal, a nehézséggel, és csak az igazán jó barátok, közeli családtagok segítségére számíthatunk. És az is megesik, hogy teljesen egyedül maradunk. Hogy az emberek közül senkire nem számíthatunk.
Keresztyénként jóleső érzés, hogy soha nem lehetünk egyedül. Soha nem fordulhat elő az, hogy magunkra maradva nem számíthatunk segítségre. Keresztyénként jó tudni, hogy minden pillanatba egy lépéssel mögöttünk ott áll az Úr. Hogy a legnagyobb baj esetén sincs más dolgunk, mint odafordulni hozzá. Jó keresztyénnek lenni.

Sötétben járva

Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. (Ézs 42,16)

Nekünk, látó embereknek fel sem tűnik, mekkora kincs szemünk világa. Egy időben középületek akadálymentesítési projektjein dolgoztam, és szakértők közreműködésével beleláttam a fogyatékkal élők világába. A mozgáskorlátozottak, a vakok és gyengénlátók, a siketek mindennapjaiba. Közelről láttam, mekkora kihívás egy vak ember számára egy hivatalban ügyet intézni, egy iskolában tanulni, egy orvosi rendelőben eligazodni. Rádöbbentem, mekkora segítség számukra egy egyszerű braille tábla, egy kontrasztos ajtókeret, vagy egy érdes sáv a padlóban.
A fogyatékkal élők ismeretlen környezetben kiszolgáltatottak. Védtelenebbek, könnyen sérülést szenvedhetnek. Nagy elővigyázatossággal kell mozogniuk a világban.
Egy ilyen környezetben kimondhatatlan segítség ha valaki kézen fogja őket, átvezeti egy forgalmas úton, elvezeti az ügyintézőhöz, kitölti helyette a nyomtatványt. Ismeretlen terepen mozogni nehéz és veszélyes.
De velünk is megeshet egy sötét szobában, a pincében, a padláson, hogy elvesztjük tájékozódó képességünket. Hogy bizonytalanná válunk. Lassan araszolgatunk, tapogatózunk, és nem tudjuk, a következő pillanatban mire számíthatunk. És megkönnyebbülünk, amikor felkattan a villany, kitárul az ablak, fény árad.
De lelkileg is sokszor vakok vagyunk. Életünk tele van ismeretlen tereppel, ismeretlen helyzettel, melyben nem találjuk az utat. Melyben nem tudjuk, merre menjünk, és sokszor a célt is csak halványan érzékeljük.
Egy ilyen helyzetben nagy segítség, ha valaki vezet minket. Ha valaki megfogja a kezünket, és azt mondja, bízd csak nyugodtan rám magad, én pontosan tudom, merre kell menni, ismerem az utat, odavezetlek. Segítek minden kereszteződésben, amikor a jó irány és a rossz irány között kell választani. Átvezetlek a forgalmas helyeken, amikor elsodorhatnak, amikor eltéríthetnek a helyes irányból. Segítek kikerülni a gödröket, a buktatókat, a sártócsát.
Jó tudni, hogy az Úr minden pillanatban ott áll mellettünk, és nyújtja a karját. Nyújtja, hogy vezessen ezen az úton bennünket. Jó tudni, hogy bármikor megfoghatjuk, és ha véletlenül elengedtük, vagy eltávolodtunk tőle, azután is bármikor újra belé kapaszkodhatunk.