Tökéletes szeretet

Jézus így válaszolt: "Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom néked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (Jn 13,38)

Csalódtunk már úgy igazán valakiben? Akiben nagyon bíztunk. Akiről nem is feltételeztük volna, hogy cserben hagy, hogy ellenünk szól, hogy nem áll mellénk, hogy elhagy minket. Gondoltuk vagy mondtuk már ki azt, hogy "ha tudtam volna, hogy ilyen, szóba sem állok vele"? Talán nincs is ember, akivel nem fordult volna elő ilyen. Ha tudtam volna, ha előre láttam volna...
Olyan bűnbánóan, olyan magunkba szakadtan tudunk szomorkodni, ha megbántjuk az Urat. Ha parancsa ellen teszünk, ha letérünk az útjáról. De belegondoltunk már abba, hogy mindezt Isten előre tudta. Előre látta, hogy mikor, mit teszünk ellene, mikor, hogyan csaljuk meg, fordulunk el tőle, boltunk meg. Látta ezt néhány perccel bűnünk előtt, de látta születésünk pillanatában, és látta a világ megteremtésekor.
Míg mi olyan hevesen tudjuk mondani, hogy "ha előre láttam volna, hogy ilyen, nem állok vele szóba, nem pazarolom rá az időmet", addig az Úr egész létét szánja oda nekünk, értünk, úgy, hogy kezdettől fogva pontosan tudja, mikor mit teszünk, milyenné leszünk. Sőt, minden egyes félrelépésünk után azonnal tiszta lapot kapunk, és kegyelméből megadja az újrakezdés lehetőségét. Mindezt úgy, hogy már akkor látja következő botlásunkat. Mi ez, ha nem a tökéletes szeretet...

Isten-kép

Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. (Róm 1,19)

Isten kinyilatkoztatta magát olyan mértékben, amilyen mértékben akarja, hogy megismerjük. Istent ilyen mértékben ismerhetjük meg. De ahhoz, hogy ismerjük Őt, ilyen mértékben meg is kell ismernünk.
Amikor a Bibliát olvassuk, sokan leggyakrabban az Újszövetséget vesszük a kezünkbe. Mert hát mégiscsak abban szerepel Jézus, a megváltás és árad belőle az isteni szeretet. Az Ószövetség más. Vér, harc, sötétség, kínok és lesújtó büntetés. Valahogy nem fér össze istenképünkkel. Mert a mi istenünk kedves, jóságos, megbocsátó. Nem öl, nem pusztít. Az Ószövetség istene távol áll tőlünk. Nem értjük, nem akarjuk érteni.
Ha csak és kizárólag az újszövetségi istenképet vetítjük ki az Úrra, akkor nem kapunk teljes képet róla. Azonban ugyanígy csonka az ószövetségi istenkép is. Az nem lehet, hogy a szimpatikus tulajdonságokat kiválogatjuk, aztán abból összerakjuk a jóságos istenünket. Amilyennek látni szeretnénk, hinni szeretnénk az Urat.
Ha azzal a céllal vesszük a kezünkbe a Bibliát, hogy ezt az istenképet igazoljuk és erősítsük, az Úr ellen cselekszünk. Isten nem azért adta a kinyilatkoztatást a Szentírásban, hogy mazsolázzunk abból. Ha Őt akarjuk megismerni, akkor a teljes Biblia istenképét kell megismernünk. Azt az Istent, akihez ugyanúgy hozzátartozik a pusztító özönvíz, az idegen népek kiirtása, a választott nép fogságba taszítása, mint ahogy hozzátartozik az egyszülött fiának keresztfán történő feláldozása.
Istent azért adta kezünkbe igéjét, hogy megismerjük Őt. Nem tulajdonságainak kiválogatásával, nem tetteinek szelektálásával, hanem teljes valóságának kikutatásával.

A kapuk őre

Jézus mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. (Jn 14,6)

Kutyából nem lesz szalonna - tartja a mondás. Isten országában azonban minden szalonna kutyából van. Mert olyan jól tudunk mi, emberek kategorizálni. Vannak a jó keresztyének (lelkünk mélyén szeretnénk hinni, hogy mi is azok vagyunk), akiknek sima út vezet a mennyek országába. Ők azok, akik minden héten ott vannak a templomban, és rendes életet élnek. Aztán vannak a kevésbé jó keresztyének, de hát mégiscsak azok. Ott vannak általában a templomban, és igaz, hogy néha megbotlanak, de hát ki nem... Vannak a rendes emberek. Akikből még lehet jó keresztyén. Akik olyan szépen élnek, kár hogy nem hisznek. Bezzeg mi... És végül ott vannak a kárhozatra méltók. Akik verik a családjukat, isznak, elszórják a pénzt. Jaj Uram, még azt is szégyellem, hogy ismerem őket. Nos, kihagytam valamelyik kategóriát? Ugye, hogy tudnánk még csoportot alkotni?! Ugye, hogy így gondolkodunk?
És a vámos Máté melyikbe tartozott? A Jézust megtagadó Pétert hová tennénk? A mesterét eláruló Júdás melyik kategóriába kerüljön? Vagy a hitetlenkedő Tamás? A törvény betűjét szó szerint követő farizeusnak melyikben van a helye? És az írástudóknak? Hová rakjuk a Jézus két oldalán megfeszített gonosztevőket?
Tudunk mutatni akárcsak egy igaz embert Jézus környezetéből? És a miénkből? Ezek szerint üresen áll a mennyek országa? Vagy csak néhány lélek kóborol benne? Lehet méltó bárki is arra saját erejéből, hogy oda kerüljön? Jézus adja meg a választ, és szélesre tárja a kapukat.

Események

Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. (Lk 9,22)

Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie. Amikor nincs más lehetőség, csak egyetlen dolog. Csak az lehet a megoldás, mert az az igazi megoldás. Lehet problémát odázni, lehet a szőnyeg alá seperni, lehet elkenni és így-úgy átlépni rajta, de egyik sem a végső megoldás. A probléma ott marad.
Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie. Amiknek végbe kell mennie azért, mert céljuk van. Mert bizonyos dolgokat azért rendel az Úr, hogy végső megoldásként végbemenjenek. Célja van velük.
Vannak dolgok, melyeket Isten miattunk elrendezett, évezredekkel azelőtt, hogy mi megszülettünk.
Vannak dolgok, amik nem véletlenül történnek. És vannak történések, melyek nem véletlenül követik egymást. Egymásra épülnek, és csak és kizárólag egymás után megtörténve, együttesen tehetik teljessé az eseményt.
Ha Jézus nem szenvedett volna sokat, vagy nem vetették volna el az írástudók és a vének, vagy nem ölték volna meg, vagy nem támadt volna fel a harmadik napon, akkor megváltó műve nem lett volna teljes.
Ezeknek sorra meg kellett történnie. Nem volt más választás. Miattunk és miértünk nem volt más választás. És Isten tudta ezt. Akarta ezt. Ezért történt minden úgy, ahogy történt. Értünk..., miattunk..., helyettünk...

Non stop

Nézz nyitott szemmel szolgád könyörgésére és népednek, Izráelnek a könyörgésére; hallgasd meg őket, valahányszor hozzád kiáltanak! (1Kir 8,52)

Emberi mivoltunk egyik tulajdonsága, hogy leginkább mindent magunkhoz, emberekhez viszonyítunk. Emberi léptékkel gondolkodunk, és emberi méretekhez viszonyítunk. Magunk tulajdonságait, képességeit, mércéit vetítjük rá a körülöttünk lévő világra, és ahhoz mérünk, igazítunk mindent. Nem tudunk kiszakadni saját világunkból.
Ez az oka annak, hogy sokszor Istent is emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Persze, persze, mindenható, de hát azért ezt vagy azt mégsem tudhatja megcsinálni. Persze, mindig figyel ránk, de hát minden imánkat, szavunkat Ő sem hallhatja meg. Valóban, megoldja a problémáinkat, de hát azért minden apróságra Ő sem tud odafigyelni.
Sokszor úgy gondoljuk, Istennél is vannak kategóriák. Van az "igen, ez valóban probléma" kategória, és van az "apróság, erre nem érdemes energiát pazarolni" kategória. Van a "komoly, meghallgatandó ima" kategória, és van az "ezzel aztán végképp nincs idő foglalkozni" kategória.
Gyakran gondoljuk úgy, hogy minden aprósággal nem szabad, nem illik terhelni az Urat. Van neki éppen elég gondja. Nos, ez az emberi mértékkel mért Isten. Ilyenkor ugyanis képtelenek vagyunk megérteni, hogy az Úr nem egy osztható lény, aki minél több felé figyel, annál felületesebb, minél több kéréssel foglalkozik, annál kevesebb idő és energia jut egyre-egyre.
Vonatkoztassuk el emberi léptékeinktől, és úgy próbáljuk megérteni, hogy Isten valóban mindenható, valóban mindenütt jelen lévő, és valóban minden imát meghallgató Isten.
Figyeli minden léptünket, hallja minden szavunkat, látja minden gondolatunkat. Legyünk egészen biztosak abban, hogy mindenki, aki az Úrhoz fordul, meghallgatásra lel.

A harag napja

Fenyíts minket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy semmivé ne tégy! (Jer 10,24)

A tökéletes Isten haragja tökéletes. A tökéletes haragban pedig nincs irgalom. A tökéletes harag általi lesújtás tökéletes pusztulást okoz. Nincs menekvés, nincs túlélés, nincs kiskapu. Ha a tökéletes Úr haragjában sújtana le ránk, és haraggal fenyítene minket, semmi esélyünk sem maradna az életre. Ez a fenyítés örökre elválasztana minket az Úrtól. Az istentelenségbe taszítana, ahonnan nincs visszaút, ahonnan nincs menekülés.
Isten azonban sohasem haragjában fenyít minket. Nem az elválasztás a célja, hanem az odavonzás. Nem az elvetésért fenyít, hanem a megtartásért.
Mert gondoljunk csak bele, mennyire büszkék vagyunk arra, amit kezünk munkájával alkotunk. Amit saját erőnkkel hozunk létre. Büszkék vagyunk rá, és szeretjük. Védjük és megőrizzük azt. Éppen így őriz és véd minket mennyei Atyánk. Teremtményeit nem a pusztulásra szánta. Életünk célja az Ő dicsőségében lenni. S ha erről az útról letévedünk, hát minden eszközével visszaterel minket.

Bűneink ára

Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét és nem égőáldozatokat. (Hós 6,6)

A mózesi törvények pontosan és szigorúan rendelkeztek arról, hogy mit mivel lehet kiváltani, milyen bűnért milyen áldozatra köteles az ember. Ez az ősi törvény annyira gyökeret vert az emberben, hogy maradéka ma, több ezer évvel később is él bennünk, keresztyénekben is.
És valljuk be, sokszor olyan jó vele nyugtatni a lelkiismeretünket. Mert igazából másra nem alkalmas. Csupán arra, hogy elfedjük saját nyomorúságunkat, és rítusszerű feloldozást adjunk magunknak romlottságunkért.
A perselybe dobott kétszeres adomány, a monotonon elmormolt tíz imádság legfeljebb ha a mi lelkiismeretünket nyugtatja. Az Úr pedig szomorúan nézi mindezt. Mert számtalanszor elmondta, prófétáinak szavába adta, és fiának földi életével hirdette, hogy köszöni szépen, de ebből Ő nem kér.
Állítsuk szembe nyíltan a dolgokat: vajon hány miatyánk egyenértékű azzal a bűnnel, ami miatt Jézus elégtételt adott? Istent, az Ő megváltó művét nézzük semmibe, ha úgy gondoljuk, bűneinkért fizethetünk néhány imával, jó cselekedettel vagy adománnyal. Mert ha ez így lenne, értelmetlen lett volna Jézus megváltó műve.
Ha azt hisszük, hogy képesek vagyunk bármit is tenni magunkért, akkor még mindig nem értjük Isten szeretetét. Mert az Úr nem áldozatokat kér tőlünk, hanem szeretetünket. Teljes, odaadó szeretetünket.

Szamárcsikó

Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; akik pedig előtte és utána mentek, ezt kiáltották: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úrnak nevében! (Mk 11,7-9)

Egy kisgyermek sok minden szeretne lenni. Egyik pillanatban pilóta, a másikban katona. A lányok színésznők, balettművészek. Vajon nekünk, keresztyéneknek, eszünkbe jut, hogy szamárcsikók legyünk? Általában nem.
Pedig egyik legcsodálatosabb dolog lenne, ha azokká válhatnánk. Ha társai lehetnénk Jézusnak. Ha úgy tudna rajtunk, a mi életünkön keresztül bevonulni Jézus, mint annak idején tette a szamárcsikón Jeruzsálembe. Ha életünkön keresztül bevonulhatna a családunkba, a munkahelyünkre, a baráti körünkbe. Ha rajtunk keresztül jutna el Jézus másokhoz. Ha eszközök lehetnénk a kezében, ha út lehetnénk tanítása számára.
Jézus ott áll, hogy eloldozzon minket, hogy magához vonjon bennünket és vállunkon bevonuljon mások életébe. Bevíve oda dicsőségét, megváltását, evangéliumát. Hív bennünket, vár bennünket. Csak lelkünk vágyán múlik, hogy meghalljuk-e, és ha halljuk szavát, akarunk-e minden köteléket levetni magunkról, zablánk szárát kezébe adni, és rábízni magunkat teljes mértékben, hogy eszközök legyünk a kezében. Ő készen áll. Csak rajtunk múlik...