Ahogy belépünk az adventbe, egyre világosodik körülöttünk a világ. Gyertyák gyúlnak a koszorúkon, kikerülnek a házak ablakába, párkányaira, tetőereszeire a fények, a szobák megtelnek csüngő-függő díszekkel. Valahogy igényli az ember ilyenkor a világosságot. Az év legsötétebb időszakában belső késztetésünk, hogy világosságot teremtsünk magunk körül.Ugyanígy a világosságra hív minket az Ige is. Ez a fény azonban nem a koszorú gyertyája, a füzérek vagy az ünnepi díszek által sugárzott fény.
Adventben a lelkünket is fénybe kell öltöztetni. Az Úr fényébe. Minden sarkába, minden eldugott zugába be kell csempészni az Úr fényességét. Rávilágítani mindarra, ami egész évben ott nyomasztott minket, ami távol tart, ami elválaszt az Úrtól. Amiről tudjuk, hogy rossz, és tudjuk, hogy ott van, de sosem mertünk nagy fényességet gyújtani, nehogy valóban meglássuk.
Az Úr fénye azonban beragyogja egész lelkünket. Rávilágít mindenre, és így megadatik a lehetőség, hogy kidobáljunk lelkünkből mindent, ami az Úr és mi közénk áll. Ez az advent igazi feladata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése