Régi beidegződés az emberekben, hogy életük során prioritásokat állítsanak fel. Már egész kisgyermekként ezt nevelik belénk. Nem lehet mindent, fontossági sorrendet kell meghatározni. Ahogy növekszünk, egyre inkább erre szocializálódunk, és egyre inkább ráerőltetjük ezt életünkre. A legtöbb helyzetben ez működik is, és hatásos. De mi a helyzet a keresztyénségünkkel?Boldogan dicsekednek keresztyének azzal, hogy nálunk Isten van az első helyen. Ő áll a piramis csúcsán, és csak utána jön minden más. Amikor ezt halljuk, elismerően, talán kicsit irigykedve bólogatunk. Pedig erre semmi okunk nincs.
Ha keresztyén életünkben is felállítjuk a magunk piramisát, és a csúcsára helyezzük az Urat, mit kezdünk a helyzettel? Életünkből mekkora részt szánunk oda neki? Napi egy óra csak az övé, és csak utána jön minden más? Vagy naponta kétszer egy óra? Esetleg egy egész estét csak neki szentelünk? Semmi mással nem foglalkozunk ekkor, csak vele? És közben alig várjuk, hogy mehessünk mosni, mert ott a sok szennyes, szaladunk főzni, mert éhes a család, még leckét is kell írni a gyerekkel, a kertről pedig ne is beszéljük, mert csupa gyom.
Neeem, köszöni szépen az Úr, de ebből nem kér. Neki nincs szüksége arra, hogy kipréseljünk magunkból napi egy, kettő, öt vagy tíz órát. Erre nem tart igényt. Ha nem tudjuk mind a huszonnégy óránkat, életünk minden percét, pillanatát, lényünk teljes egészét odaadni, akkor egy perc sem kell neki. Annak ugyanis semmi értelme és haszna.
Az egész életünket kéri, és csak és kizárólag az egész életünket fogadja el. Erre van szüksége. És akkor jut minden egyébre idő, a magunk ritmusa szerint. Teljes odaadással. Az Úrban élve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése