Az ószövetségi templomban a legbelső részt, az úgynevezett szentek szentjét egy kárpitfüggöny választotta el a templom többi részétől. Ebbe a részbe csak a főpap léphetett be, évente egyszer, az engesztelés napján, és ekkor mutathatta be az egész népért az engesztelő áldozatot. A zsidó nép hite szerint ezzel bocsáttattak meg az emberek bűnei.Hitük szerint a bűnbocsánathoz egy közbenjáró, a főpap kellett. A nép egyszerű gyermeke nem állhatott oda az Úr elé, és nem nyerhetett bocsánatot vétkei miatt, csupán akkor, ha a közbenjáró bemutatta érte az áldozatot.
Amikor Krisztus a kereszten meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt. Az Úr ezzel jelezte, hogy minden ember számára elvégeztetett az örök engesztelő áldozat, és immár nincs szükség közbenjáróra, nincs szükség engesztelő rituáléra, minden ember számára nyitva az út az Úristenhez.
Ugyanakkor ez nem csak azt jelenti, hogy nincs szükség a földi közbenjáróra, hanem azt is, hogy nem is lehet földi közbenjáró. Nem lehetséges, hogy helyettünk valaki más álljon oda az Úr elé, és nevünkben más vallja meg a bűneinket.
Gyakran elégedetten ücsörgünk az istentiszteleten, hátradőlve a padban, és figyeljük, amint a lelkész teszi a dolgát. Imádkozik, prédikál, kenyeret tör, igét hirdet. Ha olyan kedvünk van, és ismerős az ének, bekapcsolódunk az éneklésbe, de egyébként csendes szemlélői vagyunk az "eseményeknek".
Tudnunk kell azonban, hogy Isten nem ezt várja tőlünk. A kárpit széthasításával megnyitotta a közvetlen utat magához, és várja, hogy induljunk felé. Várja, hogy tevékeny részesei legyünk a hitnek, és ne bízzunk mindent a közvetítőkre. Mert lehet, hogy ezzel a vallásosság formális részeit teljesítjük, ám így soha nem kerülhetünk Isten közelébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése