A Szentírás arra tanít minket, hogy szüntelenül imádkozzunk, és tárjuk Atyánk elé kéréseinket. Ezt mi gyakran meg is tesszük, sokszor a valóságtól igencsak elrugaszkodottan.Mert azt mi mindig és pontosan tudjuk, hogy mire van szükségünk. - gondoljuk. Erre alapozva pedig bátran öntjük az Úr nyakába kéréseinket.
Azokat a kéréseket, melyeket leginkább fizikai szükségleteinkre alapozunk. Kérünk földi boldogságot, egészséget, jó munkahelyet, szerencsét, sikeres vizsgát, gyors előrejutást, társadalmi elismerést... és ha még eszünkbe jut, hát bűneink bocsánatát is. Aztán ülünk, és várunk. Várjuk, hogy szépen összeszedett kívánságaink sorra teljesüljenek. Mintha csak az aranyhalat fogtuk volna ki. Ha pedig másképp alakulnak a dolgok, csodálkozunk, felháborodunk, számon kérünk. És szemrehányóan lapozzuk fel a Bibliát, hogy hát ott van: kérjetek és adatik. Akkor most mi van?! Hol marad a kérés teljesítése?
Jól tudja mennyei Atyánk, hogy mi a kívánságunk, de azt még jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Mert ahhoz, hogy értékelni tudjuk az egészséget, néha betegnek kell lenni, hogy megelégedjünk a munkánkkal, néha el kell veszítsük azt, hogy rádöbbenjünk, mekkora ajándék egy sikeres vizsga, néha el kell buknunk, és hogy igazán megérezzük mások szeretetét és közelségét, néha távol kell kerülni mindenkitől.
Ezek nem Isten büntetései, és nem is egy elfordult Isten csapásai. Ezek egy gondoskodó, védő és szerető Isten számunkra elkészített ajándékai. Mert ha belegondolunk, elfogadással mindig megnyugvást találunk az Atyánál.
Mindez nem azt jelenti, hogy kéréseinket nem kell az Úr elé vinni. Csupán azt juttatja eszünkbe, hogy vágyaink, igényeink gyakran távol esnek az Ő tervétől. Ezért is kell különösen hálásnak lenni, ha meghalljuk a Lélek szavát, és általa tudunk helyesen kérni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése