Ha gondunk, bajunk, bánatunk van, legtöbbször elvárjuk, hogy mások együtt érezzenek velünk, hallgassák meg panaszainkat, támogassák a mi álláspontunkat, véleményünket, és a lehető legtöbb segítséget nyújtsák nehéz helyzetünkben. Aztán amikor más kerül szomorú helyzetbe, meghallgatjuk panaszait, és sokszor hirtelen továbblépve rálicitálunk az ő bajára a miénkkel. Hiszen nekünk mindig van a tarsolyban egy "az semmi, bezzeg én..." fordulatú történet, melyben sokkal szerencsétlenebbek vagyunk, mint bajban lévő társunk.Isten vigasztalást nyújt nekünk irgalmával, szeretetével, Szentlelkével. Bármekkora nyomorúságban is legyünk, Ő mindig ott áll, és vigasztal, elhordoz. Ugyanakkor irányt is ad nekünk azzal, amikor azt adja feladatul, hogy az isteni vigasztalással forduljunk mások felé szükség esetén.
Bajunkban várjuk az Úrtól a tökéletes, isteni vigasztalást. Feladatunk, hogy mi is így vigasztaljunk másokat. Hogy megtaláljuk annak a módját, hogyan segíthetünk legjobban a másiknak. Nem biztos, hogy biztató szavakkal, nem biztos, hogy tettekkel. Lehet, hogy csak arra van szüksége, hogy meghallgassuk.
Másokat vigasztalni, mások terheit elhordozni csak úgy lehet, ha nem a saját szemszögünkből vizsgáljuk a helyzetet, nem azt nézzük, hogy mi hogyan segítsünk, hanem azt, hogy neki mire van szüksége. Hogy az adott helyzetben mi nyújt számára vigasztalást. Mert amikor vigaszt akarunk adni, akkor félre kell tenni "jó kereszténységünket", félre kell tenni "remek segítőszándékunkat", félre kell tenni "hívőhöz méltó empátiánkat", és azt kell kutatni, hogyan tudjuk az isteni vigasztalást közvetíteni annak, akinek szüksége van rá.
Mert a tökéletes vigasztalásban nem mi vigasztalunk. Mi csak eszközök vagyunk. A munka és a dicsőség az Úré.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése