Versenyszellem

Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartoztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek. (1Kor 9,25-27)

Amikor hosszú edzés után elérkezik a verseny pillanata, minden erőnket bevetjük a győzelemért. Ott, akkor, a verseny hevében nem gondolunk másra, csak hogy legjobb tudásunkat, legjobb formánkat hozzuk, és ezzel elérjük a vágyott célt. Egy futóverseny hevében nem gondolunk arra, hogy mi történik, ha megbotlunk, mi történik, ha rosszul lépünk, ha meghúzzuk egy izmunkat. Kerékpárversenyen sem az köti le a figyelmünket, hogy mi lesz, ha a kanyart rosszul vesszük, és felborulunk.
Amikor küzdünk, csak a cél lebeg előttünk: elsőként átszakítani a célszalagot. Minden energiánkat erre vetjük be, minden izmunk ezért feszül. Már-már emberfeletti teljesítményt préselünk ki magunkból, és arra a néhány percre robbanásik nekifeszülünk.
Életünk versenyén sokkal komolyabb a tét, mintsem egy fényes érem vagy kupa. Sokkal többet kínál az Úr, mint egy oklevél és néhány perc dicsőség. Olyan jutalom vár ránk, mely miatt igazán érdemes minden erőnket latba vetni. És mégis, a küzdelem során olyan sokszor keressük a kifogásokat, sokszor félünk egy-egy lépést megtenni. Pedig tudnánk ezt sokkal jobban is csinálni. Gondoljunk csak a sportversenyre...