Imádkozzuk, mondjuk. Nap mint nap. Már-már szinte gépiesen. Mert erre tanított Ő. Azt mondta, így imádkozzunk. Hát imádkozunk. Azt tartjuk, ez az egyik legszebb imánk. Az Úr imádsága.Aztán ha belegondolunk, felszisszenünk. Úgy bocsássa meg Atyánk a mi vétkeinket, ahogy mi bocsátunk meg azoknak a testvéreinknek, akik ellenünk vétkeznek és akik minket megbántanak?!
Ez erős. Hiszen sokszor száll a szitokszó, vagy gondolat, szikrázik belőlünk a felháborodás, a düh, ha valaki nem úgy tesz, ahogyan azt mi elvárjuk tőle. Elönt minket a méreg, ha valaki megbánt bennünket, és szélsőséges esetben még arra is képesek vagyunk, hogy egy rokonnal évekig, évtizedekig nem beszélünk, mert valamin (amiről talán már nem is tudjuk, hogy mi volt az) egykor összekaptunk.
Könnyen tudunk legyinteni, hogy "hát kérem, ilyen a természetem", meg hogy "én is emberből vagyok". Csak azt felejtjük el, hogy imánkban ezt adjuk mérceként az Úrnak. Bocsásd meg nekem Uram a vétkeimet, de úgy, ahogy én bocsátok meg másoknak.
Legközelebb, ha a Miatyánkot mormoljuk, gondoljunk erre, és örüljünk, hogy Isten nem a mi mércénk szerint mér bennünket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése