Szeretünk ragaszkodni dolgokhoz. Tárgyakhoz, fényképekhez, emlékekhez, emberekhez. Szeretjük a pillanatot megdermeszteni és az el nem múlás hamis illúziójával felszínen tartani. Megszárítjuk az esküvői, ballagási virágcsokrot, eltesszük a születésnapi tortáról a gyertyát, életünk szinte minden pillanatáról fotókat készítünk, egy különleges ebéd vagy vacsora szalvétáját őrizzük, újságcikkeket gyűjtögetünk. Évekig, évtizedekig pakolgatjuk őket, talán sose vesszük elő, de tudjuk, hogy valahol megvannak. A pillanatot őrizzük.Aztán ha mégis kezünkbe kerülnek, hosszú percekig nosztalgiázunk, emlékezünk, szomorkodunk az elmúlt dolgokon.
Sokszor nehezen tudjuk feldolgozni a mulandóságot. Nem tudunk túllépni eseményeken, történéseken. Imádkozunk, hogy valami bekövetkezzen, vagy ne következzen be, s amikor így vagy úgy, de túl vagyunk rajta, akkor is még sokáig rágódunk.
Dávid példaértékűen éli meg fia halálát. Példát ad arra, hogy életünk eseményeit a bekövetkezés után elfogadással éljük meg és zárjuk le. Ne rágódjunk azon, ami történt, vagy ami éppen nem történt meg. Ne uralják a "mi lett volna ha..." vagy a "bezzeg ha..." gondolatok az életünket. Figyeljünk arra, amivel az Úr megajándékoz minket, tanuljunk az eseményeiből, de tudnunk kell lezárni, elengedni őket. Hiszen életünk minden pillanatára készített ajándékot Isten. Ne szalasszunk el egyet sem kibontani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése