Szívem szeret...

"Isten szeretet." (1Jn 4,16)

Megdöbbentő mondat, mely csupán kettő szóból áll, de mindent tartalmaz.
Életünk során sokszor kerül szóba a szeretet. A Biblia is ír róla bőven, hiszen alapja ez hitünknek. Szeretünk mi is, jó keresztyénhez méltóan. Igyekszünk. Szeretjük a párunkat, gyermekeinket, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, a gyülekezetünk tagjait és sokszor mondjuk, hogy mi mindenkit szeretünk.
Aztán jönnek a "de" szócskák. Szeretünk mindenkit, de hát mégiscsak ismeretlenek számunkra. Az mégsem olyan. Szeretjük a gyülekezet minden tagját, de hát mégsem ismerünk mindenkit egyformán. Van, akit jobban szeretünk, van, akit kevésbé. Szeretjük barátainkat, de hát azért ők mégsem családtagok. Szeretjük a testvéreinket, szüleinket, de hát mégis csak jobban a saját gyerekünket, párunkat. Csupa de, csupa rangsor. Ki előbbre kerül, ki hátrább.
Tökéletlen síkon mozog szeretetünk, és ekkor berobban ez az ige. Isten nem szeret minket, Isten maga a szeretet. Emberi elménkkel felfoghatatlan. A mi gondolataink nem ezen a síkon mozognak. Ez számunkra szinte értelmezhetetlen.
Isten maga a szeretet. Ez azt is jelzi, hogy nincs a szemében jobban szeretett és kevésbé szeretett ember. A szeretet egyformán árad ki mindenki felé. Minden ember Isten teremtménye. Minden emberre ugyanannyi gondja volt megalkotása előtt. Ugyanannyi időt, energiát szánt mindenkire, hogy megformálja, hogy tulajdonságokat helyezzen bele, hogy sorsát megírja, hogy életét rendezze. Nincs jobban szeretett gyermeke. Ez az, ami számunkra csoda. Hiszen bármennyire is erőlködünk, erre mi képtelenek vagyunk.
Isten viszont így fordul felénk. A maga tökéletes szeretetével. És ez alapján világos, hogy semmit sem tudunk tenni azért, hogy jobban szeressen minket. Mondhatunk ezer miatyánkat, böjtölhetünk hetekig, élhetjük a legtökéletesebb keresztyén életet, az Úr szeretete nem fog növekedni irántunk. Mert nem növekedhet. Mert Ő már születésünk előtt tökéletesen, maximálisan szeretett bennünket. Innen nincs tovább.
Belegondolunk, és megborzongunk. Hatalmas büszkeségünk, óriásinak vélt hitünk eltörpül, és zokogva borulunk az Úr elé, mert soha, soha nem tudunk eléggé hálásak lenni neki ezért.